Zsolti tolla

Drága Május!

Köszönjük, hogy újra eljöttél virágillatoddal, méh dongásaiddal. - Ezt a gondolatot leheltem bele egy virágsziromba, majd szélnek eresztettem. Az finoman szaltót vetett, és ellibbent szem elől. 

Ezrével sodródnak tovább a tavaszi szelőben- természetes ez évszakban. Az is nyilvánvaló, hogy az ember - ki tudása legjavát természet szemlélésével szerezte meg - követi a szirmok példáját és messze száll tőlünk. Tudás- és kalandvágy csillapítása mellett más is létfontosságú szerepet játszik, nevezzük ezt sorsnak. A vándor útjait végig kíséri szerencse, megpróbáltatások, véletlenek, csodák és zűrzavar, és mindeközben eltörpülve és ijedtnek érezheti magát, de amikor a gondolatai és érzései apróságáról a világmindenség roppantságára terelődnek, válik majd ismét naggyá és nemessé.

Szombat reggel miután útjukra indítottam a vendégeimet, Noncsi és Drusza jött értem, Kalocsai Petit és Barnit később vettük fel.

- Játszunk olyat, kinek volt kalandosabb éjszakája? Segítek, nem voltam egyedül.- Srácok abbahagyták a pakolást, és mohón néztek rám, mint valami kövér kisgyerek a lángosra. Szemükből kiolvastam: Ennek pletyka illata van.- Tegnap éjfélkor - folytattam tovább - hívást kaptam Roliéktól, hogy lerobbantak Budaörsön, Kotecnik felé. Krisszel mentünk fel értük. Mondom, hogy ezt a srácot üldözi a sorsa.

Valóigaz! Krisz néhány héttel ezelőtt két napig szerelte a Golfot Misján, akkor úgy tűnt a történetnek vége, de a szombat hajnali órákban még is csak összehozott minket a jó öreg motorblokk és a dízel szag. Krisz! Ha hithű katolikus lennél, te szerelnéd a Jóisten Bugattiját!

Miután Krisz megszerelte az autót, Roliékkal megbeszéltük, hogy a Zsolti rezidencián töltik az éjszakát és másnap Gerecsébe jönnek ők is.

Dél körül érkeztünk Kis-Gerecsére. A dús lombú ágak lustán bólogattak a friss, erdei szellő alatt, medvehagyma hófehér virágait rendezgette a zöld burkában - még nem virágzott el. Csend és nyugalom fogadott minket, és tartott egészen a sorompó túloldaláig, ahol ezer túrista ténferget a szűk ösvényen. Bár nem aszfalton, autók és panellakások között sétáltunk, mégis városi hangulatom volt. Mindenesetre nem frusztrált, hosszú a hétvége, lesz még időm az elcsendesedésre. 

Szikláknál egy kis has süttetés után új utak mászására indultunk: a Titkos-udvarban újabb falrészekre bukkantunk még tavaly, amiket még soha nem másztunk. Jóllehet nem nehezek, de a hely félreesetsége igencsak vadregényes hangulatba hozott minket. Kitört a Dzsungel láz.

 Drága Kőfejtő! Mennyi élvezetes élményt éltünk át! Druszával itt tanultuk ki pesti barátainktól a Brókker-mászást. Lényege, hogy mire leengeded a társad a földre, te már akasztod az első köztest a saját utadban. Van sport értéke. Most is ékes-példává vált Komjáti Zoltán, ki ha nem a falon csüngött, akkor is rohant, folyamat benne volt a pörgés. Nem csoda, hogy ilyen szálkás ez a gyerek...
De mászás ide vagy oda, Geri sava-borsa a kint töltött éjszakák. Van egy szertartásunk, miszerint a naplementét a Napos-udvar kiugrószikláján nézzük végig, ahol egykor a kis Szimbát lóbálták a Szavanna állatainak. Miután eleget tettünk a szokásoknak tábortüzet raktunk az Illúzió-fal alatt. Druszával távolról néztük az alulról megvilágított sziklát és mögötte a távolban meghúzodó lágy, narancsos égboltot, ahogy a Nap sugarai távolódtak tőlünk, ránk húzva az est hűs homályát. Igencsak elégedettek voltunk a dolgokkal.

 Este lefekvés előtt Barnival úgy döntöttünk megnézzük a gyermekotthont. Ahogy az erdő belseje felé haladtunk, úgy lett kevesebb a Hold fény, és a sötétség lassan, de biztosan elnyelt bennünket. Árnyak hihetetlen formákat öltöttek körülöttünk és fantáziánkban. Megbokrosodtak a cserjék, és vérszomjas orkokká, rút goblinokká változtak, a száraz ágak csontos kezekként nyúltak utánunk. Kérges ujjaikkal hidegként cikáztak a tarkónktól végig le a gerincünkön, majd vissza. Végig olyan érzésünk volt, mintha követnének, s való-igaz az erdő élt és mozgott. Őzek szökdeltek, rókák sompolyogtak...

(Gyerekek lapultak az avarban, piszkos fehér kórházi köntösben, barátokra várva: Játsz velem, gyere játsz velem ÖRÖKRE...)

...és apró rágcsálok szelték át az utunkat.
Kastély előtt megpihentünk egy cigire és az erdőt hallgatuk. Arról beszélgettünk milyen nagyszerű is az emberi lét. Embernek lenni, és ezt nem csak szajkózni, hanem zsigerből érezni, nevezzük öntudatosságnak. Tudni, hogy hol a helyünk az univerzumban, és mit miért csinálunk, ez mindig eltőlt engem egy Váhúúú féle eufórikus érzéssel. Az embernek lehetősége van belegondolni mindebbe, és ez egy szint. Már nem csak azért él, hogy túléljen, mint egy állat, hanem pusztán az életért.
Mikor meguntuk magunkat visszamentünk a többiekhez. Fekhelyünket kivételesen nem a sziklák alá helyeztük, hanem jóval kijjebb a csillagok alá. Felettünk millió számra örködtek az égbolt ragyogó égkövei, és mi az ébrenlét határán utolsó pillantást vetettünk a végtelenben, majd átcsurogtunk álomországba. Hajnalban többször is felébredtem. Nyugat felől halvány fény derengte körbe a fák sziluettjét. Eljött egy új nap.

Reggel felöltöztem és bevetettem magam az erdőbe. Néha megáltam meditálni, és mélyen kitisztítani a tüdőmet. Hagytam, hogy átjárja a fák, vadvirágok és a szikla illata. Tekergöző ösvények új és újabb helyekre vezetett el, szűz sziklákhoz, majd letértem az útvonalról, és mohával vastagon benőtt mázsás kőfolyókon kapaszkodtam fel. Kőembereket építettem és fára másztam, mindeközben jól megéheztem és visszamentem reggelizni, majd kifeküdtem a napra töltődni. Az élet szép, egyszerű és nagyszerű. Andris barátom jutott eszembe: Milyen jó, hogy jó!

 Sok ejtőzés után végül meg jött a mászó kedv: Küklopsz után a Legyintgető titánokat terveztem. Gondoltam falom az óriásokat, persze végül a Titán győzőtt. Egyenlőre.

Miután elkoptak az ujjaink hazaindultunk. Az erdőben szedtünk egy kazal medvehagymát, majd kellemes aromák közepette autóba szálltunk.

Másnap, azaz hétfő reggel újra eljött értem a csoda Toyota, sofőr Power Zsolti, mellette nem más, mint bájos Noncsi... francokat bájos, inkább dögös. Gergely Gergő meg is jegyezte, hogy úgy néz ki, mint a Hazárd megye lordjaiból Jessica Simpson (persze, azt is mondta, az ő szíve csak is Lidié, és már most hiányzik neki). Gyors Teszkózás után útnak indultunk Mórágyra, Szarvasnyalintás melletti kis község felé, Szekszárd után, hol a szex hárd. Mikorra megérkeztünk már javában ment az élet. Néhányan a gránitot koptaták, psszt - sörök szüntelenül pattantak fel, gyönygyöző hideg nedű igencsak jól esett a forróságban. Fiúk-lányok napkollektorként feküdtek a napon. Előkerültek a labdák, Slack-line és frizbik, mindeközben Mick Jagger élő koncertet adott. Egy szó,mint száz: Woodstock...

Batta Kapitány és Power Zsolti

Egy idő után, estefelé, azt vettem észre, hogy a dolgok kicsúsznak a kezemből. Már nem én úraltam a helyzetet, sajnos ez megtörténik az emberrel, ha eleget iszik, és kótyagossá válik. Mit tehet ilyenkor az ember? Úgy gondolom semmit, csak folyik az eseményekkel. Ahogy írtam már korábban a dologok olyanok, amilyenek, és ez akkor is így van, ha az ember illuminált. "Neked nem kell így járnod, ha nem tudsz így menni", tehát nem kell kézben tartani a dolgokat főleg, ha még meg állni sem tud az ember. De ezt úgy is érzi mindenki, csak figyeljetek magatokra. Ha úgy érzitek valami gáz van körülötettek, figyeljétek meg mit esztek, isztok és gondolkodtok.

Békesség
Zsolti

Hölgyeim és Uraim! Van szerencsém egy új költőt bemutatni! Remélem szintén olyan "termékeny" lesz mint Csabi Papa!

Lengyel Mitzl Keve - Második B.

Nagy fiú vagyok másodikos,

Ja és B-és hallod!

Te kis elsős

Sejpítős, remegős

majdnem ovis ninja

ájj má félre hé na!

A büfébe sorba csak mögém, kocogva

hozd vissza a labdát

udvaron ha rúgom

Leges leges gólom.

Aztán majd jövőre

lesz csajod egy kettőre

senki nem marad…

Kis elsős nincs harag?

Zsolti tolla

Morzsák

Egy fiatal, de lelkes srác jegyezte meg nem régiben, hogy a mászás nagyon sok mindenre megtanítja az embert- és itt nem csak a sarokakasztásra és a grigri helyes használatára gondolt. Ezzel azt hiszem, mindenki egyetért. Alázat, hála, türelem, kitartás és megannyi jó tulajdonság, amiket a mászás előcsalogat belőlünk. Igen, de ezek nem új dolgok. Ezek kezdettől fogva velünk voltak, és csak a megfelelő körülményekre vártak, hogy kibújjanak bensőnkből. Hogy máshol is kiteljesedhettünk, mint itt? Nem tudom. Ez a sport is csak egy önkifejező eszköz, mint a zenélés, szobrászat vagy az írás. Lehetőség, és nem a cél. Mindazonáltal a sors hosszú láncolata, úgy hozta, hogy itt kötöttünk ki, és számomra hatalmas ajándék, hogy ennyi ember vesz körbe, még ilyen nehéz időkben is. Néha úgy érzem magam, mint egy kisgyerek a sötétben, de ha többen vagyunk, máris legyőzhetetlenek vagyunk, és megeshet olykor, hogy van köztünk egy eszesebb, ki majd fényt gyújt nekünk.

Jóságos Gyula apánk tanítása: Túrára vigyél magaddal mindig egy tepsi süteményt. Bevallom rég elfelejtettem ezt, mígnem lisztet, vajat, sajtot és tejfölt ragadtam, és neki láttam tésztát gyúrni. Sajtos-medvehagymás robbancsot csináltam, ami kitűnő gyomorégésre és gasztronómiai harcászatra. Szerencsére nem csak én akartam táplálni a hagyományt és az utasokat, hanem Drusza is elővett egy Zsófi mama féle gyümölcskenyeret, ami az „aszta mindenit” és az „afgán-agár fülét, de jó ez” minősítést kapta. Így indultunk négyen útnak: Noncsi, Drusza, Krisz, és jómagam.

Péntek este Crni Kal tetején, egy félreeső vadkemping szélén parkoltunk le. Drusza kikapcsolta a reflektort, és ezüstös fény árasztotta el az erdőt. Kint a fenyvesek bólogattak a szél parancsolóereje alatt. Motor zúgása már rég elhalt, amikor egy bagoly nekikezdett kísérteties koncertjének. Csak egy cseh csapat tartózkodott közelünkben, fél lábbal álmuk mezején, hallgatva, ahogy egy mekegő nemzet sátrát verte fel este csendről megfeledkezve. Ismét elkapott a jól ismert enyém-a-legnagyobb-szoba-a-világon. Egy éjszakával ezelőtt még panellakásban tervezgettem a túrát, aztán begyömöszöltük magunkat egy autóba 5 és fél órára és most itt állunk a végtelen alatt… egy frászkarikát alatta, a kellős közepén. Úgy egy órája aludhatunk a sátrunkban, amikor egy újabb autó parkolt be a vadkempingbe. Magyarul szólaltak meg, és azon tanakodtak, hogy hol aludjanak, és hogy nem fog-e esni az eső.

- Áh, nem fog ez esni- Mondta egyik, akiben Kulcsár Gábort ismertem fel- Felhők túl magasan vannak és nagyon szakadozottak, nem egybe függőek. Szerintem aludhatunk kint.

Nem sokkal később, talán egy óra se telt el, de sátorfalán kopogást hallok, ami egyre erősödött: leszakadt az ég. Kint nagy kapkodás keletkezik és valaki beparancsolja a többieket a kocsiba. Tehát a magas felhőkből ugyanúgy eleredhet az eső, ezt eddig én sem tudtam. De nem csak ők áztak meg. Egyik este alsógatyáig áztunk. Ez velejárója ennek az életformának, ha hideg van, fázol, ha esik, ázol. Természet közeliség. Tavasz- nyár- ősz- tél- tavasz- nyár… Ezt ismételgetem évek óta, mint egy mantrát, és valóban, mélyebb értelmet nyer az egész. Már nem harcolok az elemek ellen. Rázhatom az öklöm az ég felé, szidhatom Isten ezer nevét, még is mit érnék vele? Úgy néz ki, a dolgok olyanok amilyenek, és hogy az jó, vagy rossz, csak rajtunk múlik.

Másnap reggel a sziklák felé bandukolva új, és meglepő dolgokkal találkozunk. A parkoló, hol egykoron álltunk, megközelíthetetlen. Hatalmas kövekkel zárták el, hogy ne lehessen kocsikkal megállni. Egyik roppant tömbön egy papírost találtunk lesúlyozva és rajta ez állt: Dragi tekmovalci! Zdaj vam ni stati tukaj, ker sem lastnik kmetije kampiranje… és így tovább. Persze sem angolul, sem másmilyen nyelven nem volt leírva a mondani valójuk. Később kiderült számunkra, hogy a kedves (értsd: tetves) kemping tulajdonos keze van benne, de megnyugtatott minket, hogy nála lehet 5 euróért parkírozni. 5 euró nem sok, de ez inkább elvi kérdés. Fent a sziklákon már javában csüngtek az emberek a kötélen, szinte az összes melegítő út foglalva volt, éppen ezért nem vesztegettük az időnket, és hamar belecsaptunk a lecsóba.

Februári túrán itt hagytam egy számomra impozáns utat: Chiquita. Leginkább a hőség (februári hőség… jól hangzik, mi?!) és mentális problémák miatt, de ezek csak kifogások. Az első próba után elégedetten engednek le a földre. Valami siker illatot érzek: fogások mind a kezem formájára álltak, mintha én gyúrtam volna őket gyurmából, jóllehet a legnehezebb részen most is pottyantam, de utána egyből felmentem. Persze ez nem sokat jelent, mert újra és újra kiestem a tetején, hát igen, türelmet és alázatot nem váltja ki 100 húzódzkodás.

Este olyan gyorsan állítottuk fel a sátrunkat, hogy magam is meglepődtem. Egyik pillanatban még a jó időt dicsérem, majd a következő pillanatban bőrig ázom. Micsoda egy szeszélyes időjárás. Ráadásul a sátrat lehető legkényelmetlenebb helyre vertük fel: a kavicsos talaj lejtett mindenfele és mellettünk egy vízszivattyú állomás gondoskodott az egész esti zúgásról.

- Noncsi! Milyen a fekhelyed? – Szólok át a másik sátorba.

- Egész jó – naná, hisz dupla felfújható matracon alszanak. Igazán otthonos. - És neked?

- Szörnyű!- Válaszolom, miközben egy éles követ próbálok arrébb tolni a magam alól, persze helyette találok kettő másikat – Reggelre kicsipkézett seggel fogok felébredni.

Álmomban rettenetes hóviharba megyek… hová? Nem tudom. Azt hiszem eltévedtem. Körülöttem nincs semmi, csak egy óriási szikla. Megérintem érdes falát, és érzem kellemes hűs tapintását, mintha mégsem térdig érő hóban állnék. Kereső kezeim fogást találnak, és elkezdek felfelé mászni. Csodálatos a mozgása, nagy fogások egymás után, mintha már ezerszer másztam volna rajta. Én és a szikla, millió éves barátság. Magasabbra hágok és fent már jó idő vár, napsütés, szép panoráma…

(Nincs rajtad kötél)

Az hogy lehet? Kilométerek vannak még hátra a csúcsig, de alattam mérföldekre van a talaj. Mit csináljak? Itt nem maradhatok örökre, mozgásban kell maradnom. Nagy erőlködve, de tovább indulok. Nincs más lehetőség, ha már egyszer elindultam felfelé, nincs visszaút.

(Te félsz, barátom)

Persze! Ha nem félnék, nem is élnék. Már pedig ennyire sose éltem még. Most vagyok itt, és a lehetőségeimhez képest a legjobban fogok teljesíteni.

(ne magyarázkodj, te FÉLSZ)

Na, most már kushadj! Tudok uralkodni az érzéseimen, ahogy a félelmeimen is. Mint mondtam elindultam már felfelé. És fel is fogok érni, meglásd!

(ahogy gondolod, de még visszatérek)

Tudom.

Húsvét vasárnap nem csak a nyulakat, és a feltámadást ünnepeltük, hanem Noncsi 22 szülinapját. Estére egy Koperezést beszéltünk meg, de addig is mászni mentünk. Kivéve Kriszt. Úgy látszik sorsa követi őt. Kíváncsi vagyok, hogyha szülészorvosnak tanult volna, állandóan vajúdó asszonyokkal találkoznánk. Biztos sokat hallanánk azt a mondatot is, hogy „Azt hiszem elfolyt a magzatvizem”. Egyik magyar srácnak (Rolinak) valami gond támadt az autójával. Krisz hol könyékig turkált a motorblokkban, hol egy számomra ismeretlen alkatrészt emelt ki belőle. - Úgy néz ki ennek a neutron fejlesztőnek elégett az egyik diódája- Vagy valami ilyesmit mondott.

Kriszt hátra hagytuk, hogy eleget tehessen a sorsának és jellemének, mely a legütődöttebb pillanatban is segíteni kíván, és elindultunk Ospi barlangba, ahol friss levegő és nagyobb vegetáció várt minket, mint Misján. Noncsit (a szülinapost) hátra hagytuk, hogy kiélje művészi-fotós énjét, és mi Druszával egy 7b-s utat másztuk. El mani fico! Csak halkan megjegyzem, hogy mennyivel is élvezetesebb olyan sziklán mászni, ahol nem lehet egyből a kenyérre kenni a fogásról a zsírt. Varázslatos cseppkőformák, káprázatos technikák. Mászás után visszabattyogtunk Misjára, hol a Nap ereje teljében sütött. Beleadott apait-anyait. Én is példát vettem róla, és nekiláttam az utamnak. Mozgásom felgyorsult rajta. Egyszer kérdezték tőlem, miért jó projektelni? Miért jó ugyanazt az utat ezerszer mászni? Fiatalabb koromban természetesen a teljesítményért tettem, de talán még most se veszett ki ez belőlem teljesen. Mindenesetre most a mozdulatok tökéletesítése késztetett csodálatra. Az út minden része finomodik, mígnem annyira természetes lesz, mint a levegővétel. Persze ezzel, nem lealacsonyítom a mászást, hisz gondolj csak bele, légzés sem elhanyagolható számunkra! Amikor megmászom egy utat, egyfajta megkönnyebbülést érzek. Visszanézek a megtett méterekre, és nem értem eddig miért nem ment eddig? Nem változott meg a szikla struktúrája, maximum az enyém. Jobban akartam? Sok kérdés, de ezeket még nem tehettem fel magamnak vasárnap. Chiquita még várat magára.

Este a jól megérdemelt Koper következett. Cukrászdába kávét, tortát (amit én-bacim trükkel jól megjelöltem…) és sört fogyasztottunk. Legszívesebben itt töltöttük volna az éjszakát, naná, hisz megint ordított odakint a jeges szél. Azért még is csak tettünk egy városnéző sétát. Noncsi hamar meg is állapította, hogy a szlovének imádják a cipőket, és nagy átlagban rosszul látnak, mivel minden második bolt vagy cipős, vagy optikus volt. És én hiszek neki.

Húsvét hétfőn irgalmatlan hidegre ébredtem. – Brrr- rázkódom össze a reggeli ásítás helyett. Locsolkodás után mindenki sziklák felé vette az útját, kivéve mi és Roliék autóját. Krisz megint a kocsijukban matat, majd hozzánk fordult és azt mondta: „Galvanizátor ioncserélője felmondta a szolgálatot, azt hiszem meg kell Bivalyozni, van valakinek bivalykábele?” Vagy legalábbis ilyesmit. Végül is sikerült életet lehelni a járgányba, épp idejében, mert már nagyon mászni akartunk. Srácoktól könnyes búcsút vettünk, ők nem jöttek aznap mászni, mert nem merték leállítani az autót.

Aznap Misján szerencsére nem volt nagy a tumultus. Azok, akik ott lézengtek, ama outsiderek, inkább csak pihegtek, talán menekültek a húsvéti „kötelezettségek” elől. Mindenesetre a hűn vágyott mediterrán nyugalmat éreztem, a hűvös ellenére is. Pár bemelegítő mászás után ismét a lány, Chiquita előtt állok. Enyhe frusztrációval szállok be, mi van, ha ennyi próba után, úgy belém rögződött a sikertelenség? Talán elfogadtam ezt, önmagammal egy szerződést írva, hogy a nehezénél le kell pottyanom? Ilyesfajta kérdésekkel bombáztam magam, talán ez volt az a pont, amikor elengedtem a dolgokat, és meg volt az erő és az alázat közti összhang. Beállt a csőlátás és elemeire bontottam az utat. A kunsztot minden nehézség nélkül oldottam meg és, amikor a standot akasztottam lenéztem, és feltettem magamnak a szokásos kérdéseket. Három napig erőlködöm rajta, majd minden nehézség nélkül sikerül, hogy lehet ez? Vannak rá ötleteim

Pár nap múlva a munkahelyemen felhívtam Rolit.
- Na, haza értetek?- kérdeztem.
- Persze, minden rendben van.
- És a kocsi?
- Pest előtt kifogyott az üzemanyag, szerencsére egy kút mellett. Így csak be kellett tolni a verdát, de abban már úgy is gyakorlottak voltunk.

Még pár mondatot váltottunk, megbeszéltünk egy Gerecsés mászást, majd a telefont letéve elmerültünk a kis világunkba: munka, család, pénz. De szikláktól megint nem búcsúztam el, mert hamarosan visszatérek.

Békesség
Zsolti