Újra végigfutottam az internetes
időjárás-jelentésen, azon a napon már sokadjára. Megnyitottam egy másikat, de
ez is csak ugyanazt írta: havas eső és öt fok. Segítségül hívtam Jordit, hogy ő
is olvassa át, hátha valamin átsiklott a figyelmem, de ő sem tudott többet
mondani: havas eső és öt fok. Én meg azt hajtogattam: Gránit gránit gránit!
Eltökéltség.
Egyik meteorológus-szolgálat sem
említette, hogy képtelenség lesz mászni.
Másnap reggel: szemerkél. A táskám az
aulában vár rám, én meg a többiekre, akik valahol fent a konyhában
tereferélnek, úgy általában az életről, mintha ezt vezetés közben nem lehetne
csinálni. Itt sem vagyok – gondoltam. Nem szívesen szakítom ki őket békés
elmélkedéseikből azzal, hogy elébük pattanok és rájuk ordítok: Ne csak nézd! Ne
csak mondd! Csináld! Kezdj el élni!
Helyette inkább azt képzelem,
tudok zenélni és didgerioo koncertet adok az állatoknak.
Larboçon megvettem a jegyem. Hónapok
óta most először használtam pénzt és semmilyen érzést nem váltott ki belőlem.
Nem dőlt össze a világ. A pénz csak egy eszköz, amit használok, ha kell.
A vonaton az egyik menorcai
pácienssel utaztam. Szörnyülködve bámulta a szandálos lábam.
- Nem rossz az idő?
Oldalt lestem az elsuhanó tájra. A
hegyeket betakarta az esőfelhő, a külvilágból elillant minden szín. Az ablakon
esőcseppek szánkáztak végig.
- Mindig tökéletes – fordultam vissza.
Barcelonában különváltunk, vonatot váltottam
és Villasar del Marig utaztam. A tengerparton leszólítottam az első jött-mentet,
aki elmagyarázta a helyes irányt.
Büszkeség.
Büszkeség, hogy egyedül boldogulok.
Lehetek bárhol, mindig megtalálom a helyem. Legtöbbször, amikor nagyon
eltévelyedek, megkérdem magam, hol is vagyok. Vetek egy pillantást körbe és a
válasz mindig ugyanaz: ITT.
A városból kifele menet,
legnagyobb meglepetésemre felvettek. Tapasztalataim szerint, városon belül nem
működik a stoppolás.
A lány szoknyája a combja
közepéig csúszott fel az ülésen, felfedve formás lábait. Mellette a
vezetőülésen az anyja mosolygott rám. Jóval ötven felett járhat.
- Mióta is élsz itt?
- Négy hónapja.
- Ahhoz képest nagyon is jól beszéled
a kasztíliai spanyolt. – Megköszöntem és arra gondoltam, az egész egy hete
kezdődhetett.
A kristály kurzus vége felé,
amikor azon rágtam magam ismét, hogy nem értek az égadta világon semmit. Semmi
értelme itt lennem, csak az időmet töltöm. Mint a dohányzás szerintem. Nem jó
semmire, nincs belőle haszon, csak pazarlás. Valamibe mindig belekezdünk, aztán
kizökkenek és félbe marad. Nekem még hiányzik a sikerélmény, hogy „ezt is
megcsináltam!” A főzés rendben, állattartás úgyszintén, de ezekről délutánra
megfeledkezik mindenki és kezdődhet újra az egész.
Valami maradandóra gondolok.
Egy barátom azzal vigasztalt,
Rómában rómainak kell lenni. Tehát vegyem fel az itteni szokásokat. Igaza van.
Alkalmazkodj a körülményekhez, de sose feledd magad! Arra gondoltam, útnak
indulok valahova, bárhova, ahol könnyebben tudom kamatoztatni a képességeimet.
Talán haza, Magyarországra, hisz’ itt a nyelvet sem sikerült elsajátítanom.
Gemma jött fel a kristály kurzusról, ő szakította félbe az ezerszer megrágott
gondolatmenetet. Kért egy pohár vizet, majd megnyugtatott, hogy minden rendben,
jól végzem a dolgom, és a nyelvet is szépen tanulom. A szám tátva felejtettem.
Nem kérdeztem, honnét tudja, olvas-e a gondolataimban. Ez is csak egy a sok
közül, amit körülleng a misztérium. Én varázslatnak hívom.
Egy héttel később Can Boquet irányában
használom új képességem.
Bizalom.
Nem várom meg a kérdéseket, beszélek magamtól,
ki vagyok, mit csinálok, mivel foglalkozom. Önfeledten, könnyedén. Hiszek
Gemmának. Azt hiszem, bebörtönöztem magam, hiszen ennél többre vagyok képes.
Igen? Akkor mutasd! – kapom mindig a választ.
Zötykölődős erdei úton
kapaszkodott fel az Audi. A kerekek alól ropogva fordult ki a kavics.
Hihetetlen, mikre képesek ezek az emberek! Ha a fejükbe veszik, hogy segítenek,
akkor azt készséggel és lepke könnyedséggel hajtják végig. Emlékszem, az egyik
hölgy sofőröm néhány héttel ezelőtt beletolatott egy parkoló autóba, amikor meg
akart fordulni egy roppant kellemetlen utcácskában, csak hogy nekem jobb
legyen. Pár perccel később a másik autó gazdája rohant ki a lakásból. Filmekből
tudom, legalábbis emlékszem, ilyen esetekben vér folyik. Csak reméltem, hogy
nem az enyém. A férfi megvizsgálta a két autót, a horpadást, a karcolást és a
festéklepattogást, majd segített kitolatni és megtalálni a sziklát.
- Ez egy autó – mondták. Egy
eszköz, amit használunk, ha kell. Ezért törött minden spanyol autó.
Az Audi lefékezett az erdő közepén. A lány
szoknyája is feljebb csúszott és én azt kívántam, menjünk még egy kört.
- Hol vannak a barátaid?
- Legtöbb Magyarországon. És egy kupac
szanaszét a világban.
- És te egyedül mászol? – furán néztek
rám. Bólintottam és hozzátettem:
- Igen, őrült vagyok, de nem veszélyes
– azzal megköszöntem a fuvart és kiszálltam valahol, ahol még sose voltam.
Erdő. Az otthonom, a mesterem. A nyugalom nem
jár át első pillanatra, még meg kell nyílnom felé, el kell fogadnom. Az eső nem
zavar, a sziklákat nem látom, és ez is rendjén van, de magammal hoztam egy kis
terhet a farmról. Dilis napokon megyek keresztül. Nem akarok másokat okolni
emiatt, én alkalmazkodtam a körülményekhez és sokszor elfeledkeztem magamról.
Arról, hogy ez az őrület nem én vagyok. Arról, hogy a fájdalmak és a félelmek,
amiken keresztül mennek, nem az én érzéseim, ahogy a könnycseppek sem az
enyéim, amiket hullajtanak.
Kíváncsiság.
Mint egy szabadon eresztett állat, úgy
merészkedem az erdőbe. Eleinte bizalmatlanul az újjal szemben. Az ösvény
elágazásba torkollik, bevisz a bozótosba, ahol kissé megtép. Néha úgy érzem,
nem is az ösvényen járok, néha meg olyan, mintha visszakanyarodna, vagy
körbe-körbe haladnék. Aztán megint elágazás. Mint az életem nagyvonalakban. Élhetek
városban, élhetek farmon, mindig ugyanazon az ösvényen bolyongok.
Elbizonytalanodom, megtorpanok, szakállamat vakarva forgolódom, hol vagyok?
Itt. Tovább!
Órákig császkáltam az erdőben.
Néha találkoztam túrázókkal, őket faggattam, merre tovább. Azt válaszolták,
száz méter jobbra, meg hogy ilyen hely nem is létezik. Lestoppoltam az erdész
bácsi jeepjét, aki a mulatozó vadászokig vitt.
A vadász, aki segített, a
puskáját próbálta a vállához és egy elnyűtt cigaretta lógott a szájából.
- Látod azt a fát? –
irányította a puskacsövet a rengetegbe. Utána néztem.
- Azt ott levelekkel?
Meghúzta a ravaszt,
de a durranás elmaradt. Nem biztosította ki.
- Azt biza! Alatta
megtalálod a köveid.
A ziás foltok messziről
virítottak a hamuszürke tömbökön. GránitGránitGránit! Kerülő úton érkeztem, nem
egészen úgy, ahogy azt a vadász elmagyarázta. Nem szívesen szambáznék a
célkereszt előtt, meg aztán több fát is találtam levelekkel az erdőben.
Az eső ideig-óráig megszűnt
tevékenykedni, majd ismét rázendített. Nem csüggedtem, folytattam a mászást. A
boulderek gránit konglomerátumok, ami azt jelenti, a sima falba egy-két
hordónagyságú „kavics” ágyazódott be évszázezredekkel ezelőtt. Ezen kell
felmászni. A sokadik tetején ledobtam a cipőmet és lecsüccsentem egy percre,
figyelni a tájat. A közelben egy gazdaság, báránybégetést és a pásztorok
füttyentéseit hallom, és a babérlombú erdőn kopogó esőt. A felhők fodrozódnak,
felgyűlnek és tovalibbennek, felfedve a messze nyújtózkodó Mediterrán tengert.
Nyugalom.
Kicsit sajnálom, hogy el kell hagynom
az erdőt. Utolsó reménytelen próbák egy kisperemes tömbön, ami inkább
dagonyázásra emlékeztet, majd ruhacsere és indulás. Útközben ismét
kérdezősködöm, egy páros a kezembe nyomja a környék térképét, ami alapján
könnyűszerrel kitalálok az erdőből. Stoppal Premia de Marig utazom, ahol
megveszem a jegyeket, de nem szállok vonatra azonnal. Még korai, van időm a
találkáig.
Tavaly szeptember 19-én, öt hónapja
találkoztam utoljára magyarral, akkor is röpke húsz percre. De most megtörik a
jég, Barcelonába érkezett egy barátom, szépséges leányzó, további két
barátnőjével. Estére beszéltünk találkozót, talán beülünk kávézni valahova,
persze mindez nem számít, másodlagos. Néha felhív édesanyám vagy a húgom,
azonkívül csak az állatokkal beszélek magyarul. Így hát leginkább ezt vártam a
találkozótól. Magyarázni.
Maradék időmben kiültem a
tengerpartra. Az eső odébb állt a Nappal együtt, így az érdekes színjátékban
gyönyörködhettem egészen addig, míg az est ki nem lopta a fellegekből az
összest. A tenger morajlott, tajték öntötte el a partot, amit a homok magába
szívott. Beletúrtam én is a mezítlábammal és arra gondoltam, még nem éltem
minden lehetőségemmel. Többet lehetne kihozni a helyzetemből. A lecke adott:
tanulni jöttem ide. Hol is vagyok? – nézek körbe. Hát, itt! Buddha mondta,
abból dolgozzunk, amink van. Meglehet aztán, hogy MacGyver volt, de igaza van.
Azzal kell élnünk, amink van, ami körbevesz minket. Jelen pillanatban a tenger,
a hűvös homok. De képes leszek ezt a dolgot akkor is felhasználni, amikor ismét
bekerülök a húsdarálóba? Mert a lecke sokszor nehéz. Készen vagy? Megtanultad?
Biztos? Fontos, hogy értsük miért vagyunk olyan helyzetben, amilyenben vagyunk.
A szituációkban, amikben rosszul érezzük magunkat, a gyengeségeink. Erősíts! Hogy
mindennek értelme lenne és nincsenek véletlenek – marhaság. Nem hiszem. De
hiszek az emberek fantáziájában. Ez tart minket életben. Ez tart minket
mozgásban. Ez visz minket előre. Történjék bármi, a képességünk megvan, hogy
elfogadhatóbbá, sőt! előnyösebbé tegyük a helyzetünket. A kérdés csak az, van-e
elég bátorságod elképzelni?
Bátorság.
Békesség.
Zsolti.
