Zsolti tolla - A munkam

 - Gyönyörű az élet – mondta David és elhajította rögtönzött dobverőjét. Blöki elporolt utána. David még kicsit tam-tamozott a vödrökön és a traktor oldalán, majd belépett Ő is az állatok közé.

- Azt mesélted, otthon csatlakoztál a cirkuszhoz. – Nem válaszoltam rögtön. Még csak négy hónapja élek itt, de azért átérzem a tranquilo fogalmát. Összelapátoltam a taligába a lóganét, majd kicsit gyönyörködtem a tájban. Imádom a színeket.

 - Igaz, de el kellett hagynom, mert túl sokan voltak... Megmostad a kacsákat?

 - Koszosak?

Bólintottam.

- Nagyon.

David megkerülte a lovakat és ismét átbújt a pásztor alatt a túloldalt. Szemügyre vette a madarakat a rács mögül. Fejét rázta, aztán leakasztotta a sárga slagot a kampóról és rájuk nyitotta a vizet. Odabent szanaszét röppentek a szárnyasok. Csirkék és pávák közt két retkes kacsa totyogott Davidhez. Háp-háp-háp. Én addigra vizet adtam a szomjas állatoknak, majd gyakoroltam a barigolást. Egy adag táppal csalogattam felénk a báránykát, majd amikor elég közel ért, felpattantam rá, a rémült állat eliramodott. Velem a hátán. Ezek az első lépések. A következő, hogy megtanuljam irányítani is. A tervem, hogy bárányháton indulok mászni. Kresspednek is megfelelően szolgálhat.

- De azért összejött – mondta David és elzárta a vizet. A kacsák hófehéren hápogtak tovább.

- Mármint micsoda?

Jobbjával körbemutatott.

- Hát a cirkusz.

Reggeli után azonnal nekiláttam a főzésnek. A kristálykurzusra tizenketten érkeztek, plusz a család, David és én, az tizennyolc. Ennyi emberre kell főznünk és takarítanunk az elkövetkező másfél hétben. Ráadásul, ma egyedül nekem, mert David bevásárolni ment. A mai menü: Garbanzos con Calabaza, Jázmin rizs, cékla saláta és két nagy alap saláta, amibe beleaprítok mindent. A desszertet letudtam előző éjjel, kókuszos csokis kekszet sütöttem, először életemben. Azt mondták, finom, de érdekes íze van. Aztán, amikor nekiláttam a főzésnek, a nyitott hűtőajtó előtt szembesültem vele, hogy mind elfogyott. Ez persze nem igaz, mert valami apró-apró falat mindig marad egy méretes ételhordóban.

 Elpusztítottam az utolsó morzsákat – valóban érdekes íze van, talán a plusz adaléktól – és kiegészítettem a menüt a cukkinis sütivel.

 Végig néztem a terepen. Elég tiszta? Ez fontos. Így kezdődik mindig. Alapjaiból kell felépítenem az ebédet. Alapjaiból épül fel minden. Olyan ez, mint az élet vagy az írás. Egy üres lap, amit megtöltök gondolatokkal, kacagással, fájdalommal, és ha lehet, értelemmel. Pedig csak egy üres lap valójában. Tiszta – állapítom meg. Garbanzos, avagy csicseriborsó ázik. Előkészítek egy 3 kilós tököt. Ez a calabaza. És most? Körbe nézek, de senki nem válaszol. Egyedül is vagyok a konyhában, leszámítva néhány papagájt és a macskákat, amiket kidobálok az ablakon a napsütötte teraszra. Naplopók! És most? Sose főztem még ezt a menüt. talán ha elkészítek egy kávét, az segít. És most? Ugyan már! ne töketlenkedj! – érkezik egy hang. Körbefordulok, de nem látok senkit. Mostanában nem füstöltem és nem is alkoholizáltam. Húst sem eszem. Testem, elmém tisztul és tisztábban hall, tisztábban lát, mint valaha.

 Igaza van. Ne töketlenkedjek! Így nem fog működni a titkos adalék. A csicseriborsót beleborítom a kuktába. Ha jól emlékszem, meg kell várnom, amíg a szelep enged és valami olyasmi hangot ad ki, hogy suuuu… Onnantól kezdve tíz perc.

 Jól emlékeztem.

 Csak azt felejtettem el, hogy lejjebb kell csavarnom a gázt. Fél perc múlva a konyhát átváltoztattam zuhanyzóvá. A permet fellövellt a plafonra, majd ködként terült szét. A páratartalom felszökkent és az ablak előtt szivárvány futott végig.

Miután feltakarítottam, folytattam a főzést. Meghámoztam a sütőtököt és felkockáztam. Feldaraboltam négy nagy hagymát, majd bekevertem olivaolajjal, hogy jól megszívja magát. Meg is fűszereztem: kakukkfű, bors, piros paprika, só és frissen szedett rozmaring. Hagytam a hagymát, had járja át a fűszeres olaj, addig is feltettem a céklát főni és bekevertem a süti tésztáját. Alakul… Ahogy az idő is. Legkésőbb fél háromra kész kell lennem, fel kell pakolnom a tányérokat, felszelni a kenyeret, szellőztetni a borokat…

 Megtorpantam és figyeltem. Kis szúrós érzés. Csak nem frusztrált vagyok? De igen. Így nem szabad főzni. Félre raktam a kést és a félbecsapott csilipaprikát és csak figyeltem az érzéseimre, gondolataimra. Ez a titok nyitja. A főzés művészet, és én művész emberektől hallottam, hogy érzéseink, gondolataink megjelennek alkotásainkban. És az igazán jó alkotás magával ragadja a műélvezőt. Olyat is hallottam már, hogy maga az élet művészet, és minden, amit teszünk, hatással van a környezetünkre. De én ezzel most nem foglalkozom. Csak a munkámra összpontosítok, csak ez létezik. Se tegnap – se holnap. Se mászás – se írás. Csak a főzés. Ebben kell kibontakoznom. Azt várom, ételemben átadom énem egy kis részét, a gondolataimat, az érzéseimet, hogy… Elmosolyodtam. Magam elé húztam a vágódeszkát és folytattam a darabolást.

 Minden egyes vágásnak értelme van. Imádom elképzelni a zöldség múltjait. Kis magként kezdte, aztán gyarapodott és erősödött. Teli élettel, teli egészséggel. Majd, amikor eljött az idő, leszüretelték és a zöldségeshez vitték. Itt tovább erősödött, hiszen a zöldségek és a gyümölcsök nem halnak meg a szüretnél. Sokszor még itthon is hagyjuk pár napig állni az ablakban, had érlelődjön.

Csili felaprítva a gombával együtt. A cékla megfőtt, úgyhogy ezzel folytatom, mert ez gyorsan kész van és sikerélményt ad. Ez olyan, mint a napi reggeli száz fekvőtámasz. Egy idő után hamar és könnyedén megvan, nem fáraszt, csak felébreszt. De mégis teljesítem a kitűzött célt és ettől érzem magam erősebbnek, nem a puszta gyakorlattól. A céklát meghámozom, felkockázom, só, olaj és almaecet, meg apróra vágott fokhagyma. Kész.

 Az óriástárcsán már serceg a hagyma. Elég fűszert adtam hozzá? Kétely merült fel. Engedek hát a kísértésnek és meghintem megint. Ismerem már annyira magamat, tudom, szégyenlős vagyok. Várok keveset, majd ismét elfog az aggodalom. Nem égettem oda? Nem rontottam el? Biztos túlsóztam, talán még nem késő rendelni pizzát… Hátra lépek és távolabbról szemlélem a művem. Mitől rettegsz, Zsolti? Ez főzés, nem oroszlánszelídítés! Néha mégis úgy érzem. Néha a leghétköznapibb dolog is az. És most, hogy jobban belegondolok, az is. Magamat próbálom szelídíteni.

Visszalépek a tűzhelyhez és a hagymához öntöm a csilit. Megpirítom, majd jöhet a tök, legvégül a gomba, csicseriborsó és szójaszósz. Kész. És még maradt egy órám. Ezalatt eltakarítok, elkészítem a rizst, felpakolom az asztalt, bekészítem a kávét. A saláta olyan színes lett, akárcsak a tavaszi mező a Pilisben. Imádom a színeket.

 A sütit pont akkor lett kész, amikor megérkeztek a vendégek. Hamar akkora hangzavar kerekedett, mint odakint az állatok közt. Éhesek.

Én láttam neki utoljára az evésnek. Szeretem figyelni a reakciókat. Ahogy a hangzavar elült, mindenki a tányérja fölé hajolva ízlelte, ami a villájára került. Tomillo, pimienta negra, pimienta dolce, romero. Igen, ezek mind és még több is, mert attól, hogy ezeket a fűszereket egymás hegyére halmozzuk még nem lesz fenséges vagy fejedelmi. Megnyugodtak és mosolyogtak, sőt, repetáztak. Ez errefelé nem szokás.

 - Milyen volt a főzőcske? – kérdezte David, miután mindenki lelépett. A maradékot kapirgálta a lábas aljáról. Mindig marad egy falat. A spanyolok rendkívül kimértek.

- Pazar – válaszoltam és elmeséltem, milyen aggályaim voltak.

 Valahonnan a régmúltból egy emlék tör elő: kis srác a falon. Be van rezelve, fél a magasban, gyengének érzi magát és a következő fogás túl messze van. Azt hiszem, ez a srác én voltam, úgy tizenhárom évvel ezelőtt. Nem mertem nyúlni, de elengedni sem akartam a falat. A bizonytalanság súlyként nehezedett rám és másodpercről másodpercre csökkent az esélye, hogy feljutok a fal tetejére.

 Sokáig szuggeráltam a fogásokat, mígnem rám szóltak: ne csak nézzem, fogjam is meg! Most – sok év elteltével, sok ezer megmászott méter után – ugyanott találtam magam. Kicsit másként. Ismét tettem egy kört. De azért mindig is hittem a dolgomban. Mert ez is a titokhoz tartozik. A magabiztosság. Ha már elhatároztam, hogy főzök, mászok, vagy egyszerűen csak élek, akkor végig is viszem azt és a lehető legjobb minőségben.

 Kételyek mindig vannak. Kételyünk az énünk gyengébbik része. Segíteni és felülemelkedni kell rajta, nem pedig megkerülni. Ha megfeledkezel róla, berohad.

 - Szóval, pazar – összegeztem. Azt’szem ők is ezt mondták.

- Valóban – majd megrázta a vödröt az orrom előtt. – Nézzük meg, mi a malacok véleménye!

Békesség

Zsolti

Zsolti Tolla- Reggeli a teraszon

    Tavasz-nyár-ősz-tél.

   Mint imamalom, úgy forog; mint bűvös mantrát, úgy mormolom. Eltelik egy év, s még egy. Változik az életem, változik külsőm, változik belsőm, valahogy mégis ugyanott találom magam: Hoppla, itt már jártam, ez már megtörtént velem.

   Lelkesen végzem a munkám és írok. Úgy érzem, szavaim szövik e kusza világot, majd belegabalyodom a szálakba és eltévelyedem. Minden érthetetlen. Félre teszem firkam, és írói válság néven nagy ívben tojok az egészre. Kicsit később, morgolódva ugyan, de belátom, hibáztam. Leporolom a piszkot a füzetről és folytatom. Lelkiismeret furdalás minden elpazarolt napért, hát még évszakért, név szerint:

Tavasz-nyár-ősz-tél

   Miután végeztem az állatok etetésével, ideülök ki, a tetőtéri teraszra. A vihar utani romokat már összeszedtük és nekiláttunk a javítási munkáknak, de mondanom sem kell, itt minden nagyon lassú, már-már mozdulatlan. Az idő múlását csak a minden vasárnap reggelire elkészített palacsinta jelzi.

   Ma is vasárnap van.

   Ezenkívül mindennap ugyanolyan a farmon. Mindennap munkanap, mindennap ünnepnap.

   Székben kényelmesen hátradőlve, kávét kortyolok az üres tányérom felett. Tőlem jobbra a sárkányom alussza éber álmát, őrködve a körülötte élőknek. Előttem a Perla nevű fehér kanca mélázik a szalmakupaca felett, és ahogy jobban meresztem szemeimet, a bálákon túl fekete foltot vélek látni az olajfaligetben. Vajda az, a félig rottweiler, félig talán medve - hiszen akkora. Minden áldott éjjel elcsatangol, hogy aztán az egész napot áthéderelje másnaposan - rossz pocsolyából ivott. Balra a szőlőföldeken és El Vendrellen túl a tenger burkolózik tejszerű ködbe. Innen úgy tűnik, halott tengerészek lelkei gyűltek össze egy csatára.

  Azt mesélik, sok háború volt errefele.

  Azt mesélik, sok a háború mindenfele.

  Utazónak tartom magam, amikor csak tehetem, utazom. Most is, ahogy itt ülök és nézem a hegyeket…

Vajon, mi lehet a hegyeken túl?

Idegen falvak, hol a szél melegen fúj,

Erdők vagy tenger mosta sziklák,

S éjszaka, feszített víztükrén

mozdulatlan szikrák?

Vajon, mi lehet a csillagokon túl?

Idegen világok, hol nem az ember az úr,

Istenek vagy száműzött haramiák,

S rajtuk túl, a világmindenség peremén

a nagy semmi vár ránk?

  ... máshol járok. Még éjszaka is. A család azt hiszi,békésen fekszem ágyamban, holott ez nem igaz. Kóborolok. Gyakran álmodom, hogy katona vagyok. Hosszan kígyózó sorokban menetelünk, és bevallom, élvezem. Ahhoz tudnám hasonlítani, mikor stoppolás közben órákig nem vesznek fel. Hátamon a súlyos zsákkal taposom az ösvényt. A táj lassan változik, van időm megcsodálni, gyönyörködni és ugyanakkor elveszni a gondolataimban. Utazás az utazásban.

  De néha, mint például előző éjjel is, a gyönyörű erdőim, amiket úgy szeretek, lángokban álltak és én a közepén. Mi perzseltük fel. Kik? Mondanám, az emberek, de ahogy körbe nézek, egyetlen egyet sem látok. A háborúkban katonákat és áldozatokat, de főképp áldozatokat találni.

 

   Ilyen álmok után jól esik a nyugalom. Meg amúgy is. A Nap már magasabban jár, szanaszét kergette a randalírozókat. A tenger felcsillan, arany utat mutat a túlpartra. Ebből a szögből Ibizát nézem, csak nem látom. Nyugalom. Milyen törékeny szócska. Hihetetlen, az emberek mi mindent képesek megtenni érte. Megmérgezik a testüket vegyszerekkel, szivacsosra isszák az agyukat, egy rakás pénzt költenek cigarettára, narkóra és még ki tudja, mire. Én egy hónap utazás után erre az alternatív gyógyfarmra érkeztem. Keresve sem találhatnék jobb helyet, gondoltam. És most mégis egyedül reggelizem a teraszon.

  Néha kapok hasonló leveleket: „Elegem van az emberekből, itthon mindenki ideges.” Nekik üzenem: itt is vannak emberek, igen válogatott a mezőny. Valamivel mindig meghökkentenek a páciensek és a család egyaránt. A nagyinak soha el nem fogy az energiája, folyamatosan fel-le jár és katalánul magyaráz, sajnos, legtöbbször ordít. Nem képes már kontrollálni az érzelmeit, a gondolatait már… mióta is? Hány palacsintát ettünk így?

  Sajnálom szegény, de sajnálkozáson kívül mást nem nyújthatok neki, így hát az oldalajtón surrantam ki a reggelimmel.

  Még valami! Kis szösszenet, talán fontos lehet. Nem véletlenül ülök egyedül. A tobbiek nem tartottak velem, a nagyi mellett maradtak. Gemma, a lánya ezt természetesnek veszi. Magától értetődő, hogy segítsen az anyjának a nehéz napokon. Vele van, amikor csak a munkája engedi. Ha este a nagyi megrémülve kiabál az aulából, ő lerohan hozzá, és mint hajdanán, sok évtizeddel ezelőtt, ismét egymást vigasztalják. Azt mondja, mert egymásra vagyunk utalva.

  És ezt nem csak a családon belül gondolja.

  Tisztelem is ezért őket, és az jut eszembe, ha másért nem is, talán ezért fontos, hogy fiatal létünkre ne kergessük az őrületbe saját szüleinket. Végén felcserélödik a szerep, és nekünk kell majd vigyáznunk rájuk

 

  Akkor mégis hol leljem meg a nyugalmam? A gyógyszeres dobozkában? Láttam már kiborulni bilit, mert elfogytak a színes pirulák…

  Utazhatok bármerre, dolgozhatok bármit, lehetek gazdag, lehetek szegény, nyugtalanító körülményeket mindig találhatok. Aki keres, az talál. Az életem az én döntésem, nem okolhatok senkit vagy semmit sem érte. Az élet olyan, amilyen. Én döntöm el, hogyan élem meg. Ez jól hangzik, de sokszor elkeserítő lehet, amikor a probléma közepén csak magamat szapulhatom, csak magamra számíthatok. Segítség természetesen jöhet, de azt is nekem kell észrevennem, nekem kell elfogadnom. Nem egyszer a saját egómon kell túltennem. A nyugalmat nem szabad kivülről várni, vagy helyhez kötni. A nyugalom belülről fakad. Figyelnem kell a gondolataimra, érzéseimre, mozgásomra. Mennyire töredezett, mennyire fáradt? Ideges? Ha igen, nem tagadom le, megvizsgálom, miért. Sosem mondom, „nem tudom”, inkább elnapolom a kérdést, nem zárom le ily könnyedén. Mi a megoldás rövid- és hosszútávon? Tudok változtatni a körülményeken? Sokszor nem. És akkor tényleg hasznosabb odébb állnom, de sosem üres kézzel. Valamit mindig tanulok az esetből. Minden konfliktusnak van mondanivalója.

  Ezért palacsintázom a noteszommal a teraszon.

Békesség

Zsolti

Zsolti Tolla- Elfujta a Szel.

   Régóta fordulok egy kép segítségéhez, amikor bajban vagyok: Szélben hömpölödő levelek. Azt hiszem ez magyarázatot kíván.

   Jó pár éve zsákutcában találtam magam. Emlékszem, tél volt. Hideg és gyilkos Szelek kínozták, aki kilépett az utcára. Pénzem semmi, de nagy rakás adósság a nyakamban. Meg más is. Szerelmi csalódás. Olyan hitványul éreztem magam, bele se merek most gondolni, félek, ismét megfertőz ez az emlék. Akkoriban a munkánk is sok volt, hétfőtől vasárnapig meló, legtöbbször odakint, ebben a kutya hidegben. A napok összemosódtak és nem lett belőlük más, mint egyetlen, nagy, szürke, büdös tócsa. Ilyennek éreztem az életem.

    Aztán valami történt. Nem tudom nektek elmondani, pontosan micsoda, hisz az a nap se volt más, mint a többi. Dolgoztam, már nem is emlékszem micsodát vagy miért, de el kellett mennem A- ból B-be. A hideg Szélben. És akkor kiélesedett egy kép: falevelek a földön. A Szél felkapta, felém sodorta, majd tovább, es végül messze- messze hordta tőlem. Eleinte még hallottam száraz zörgésüket és láttam, ahogy bukfenceznek a levegőben, de ez is elmúlt és eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Csak az emlék maradt meg.

    A levelek a telet, az adósságaimat, a bánatomat jelentették. A levelek a problémáimat jelentették.

    A tél ezután elmúlt, adósságaimat kifizettem, később ismét szerelmes lettem. A probléma eltűnt.

    A tél visszatért, ismét lettek kifizetetlen tartozásaim, megint csak összetörték a szívem. De a Szél mindent elfúj majd ismét.

    Spanyolországban, ha vihar van, akkor valóban vihar van, nem csak olyan himi-humi bolondozás az Égiektől.

    Reggel nagy ricsajra ébredtem. Odakint orkán erejű Szél tombolt. Átfordultam a másik oldalamra, gondolván, ma nem kell megetetni az állatokat reggel. A Szél mindent elfúj. De az álom nem tért vissza, adtam egy esélyt a túlélőknek. Az ablakon keresztül a hegyemet fürkésztem, ami úgy fest, mint egy nagy, alvó sárkány, és én hiszem is, hogy az. Ő vigyáz most rám. A Sárkány tőlünk Észak-Nyugatra verte fel tanyáját, így napszaknak megfelelően változtatja a színét. Most vörösesen izzott a háta, amiből azt a következtetést vontam le, hogy eső lesz, és hogy szép lehet a Napfelkelte. Kifordultam hát az öreg ágyból - nagyot nyögött, recsegve-ropogva felvette eredeti formáját - és neki álltam a reggeli fekvőtámaszoknak. Így kezdődik minden reggel.

    Kicsivel később gumicsizmában feszítek, piros sapkám mélyen a szemembe húzva. Megpödröm a bajuszomat, kezdődhet a munka. A kutyák rohannak felém, ahogy meglátnak. Név szerint: Blöki, Duna,Vajda és a Mocskos Nővérek: Hernyó es Kócos. Blöki szájában mindig lóg valami, ami épp a legkedvesebb játéka. Egy bot, toboz, valami cső, szemét... bármit odahord neked, csak hogy tudd, készen áll az újabb játékra, kergetőzésre-fogócskára.

   Ezúttal egy törött cserép volt a szájában.

    Az állatokat a helyükön találtam. Rendesen végzem a dolgom, így a kikerekedett kedvencekkel még a vihar sem tud kikezdeni. Ismét megpödörtem a bajszom és rázendítettem:

   -Bon dia a tothom! Jó reggelt mindenkinek! Jó reggelt Lovak és Kecskék! Szamarak és Csirkék, Disznók és Varjúk...Van, aki éhes? - A malacok süvöltése még a Szél lármáján is túl tett. Kiporcióztam az adagot és a megszokott sorrendben végeztem a munkám: először a Kecske, akit Rasztának hívok, majd a lovak, vaddisznók, további kecskék és disznók. Ezután következik a nagy takarítás, a törött dolgok megjavítása, és amikor mindezzel megvagyok, végig nézek a munkám gyümölcsén.

   Mi az ott?

   Valamit hátra hagytam, átsiklott felette a figyelmem. Még több törött cserép a földön.

    Nutxo-t a ház előtt találtam. Kíváncsi voltam, mi jár most a fejében. Amióta itt élek, nem halottam elégedetlenkedni, nem hogy dühöngeni.

    - Hola! Que tal? - Kezdtem. Ezt úgy fordítanám le: Szia! Hogy vagy? De a valóságban szerintem ennél többet takar. Többet jelenthet nekik, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy képesek napjában 243-szor mondani, mint egy bűvös mantrát. Szoktam is viccelődni, nagyokat pislantok és amikor kinyitom a szemem ismét, jókat Holazok! Másik kedvencem a Que szócska, úgy működik, mint a Jolly Joker.

    Azonban akkor reggel nem volt kedvem viccelődni. A helyzet túlságosan is komolynak tűnt.

    - Még mindig az Amigod a Szél? - kérdezte. Körbepillantottam, majd annyit feleltem: Örökké.

    Aztán hallgattunk egy sort és néztük, ahogy a vihar letépi a tető egy részét a házról, és messze repíti a szőlősbe. Nutxo elmosolyodott.

    - Milyen erős!

    Ismét hallgatunk egy sort. A Szél nem hagyta abba munkáját: Can Pedro bontását. A fák recsegtek, az Öreg Fenyőről karvastagságú ágak szakadtak le. Akkora volt a hangzavar, mintha háborúban lettünk volna. És most, hogy belegondolok, valóban az is. Soha véget nem érő harc, amit az elemek vívnak.

    A Szél mindent elfúj, a Lángok mindent felemésztenek, a Víz mindent elmos. Házakat, hegyeket, földrészeket. Csak a mi életünk túl rövid, hogy mindezt láthassuk.

    - Milyen erős! És ez csak a szél...

Békesség

Zsolti

Zsolti tolla 2013.12.30.

    Fuggosegeink birtokolnak minket. Rabul ejtenek es nehezen eresztenek. Ezt sokat hallani, azonban azt mar kevesebbszer mi is mindennek a legnagyobb veszelye: Konnyu elkenyelmesedni. Legyen meg a mindennapi dohanyunk! Meg a zabalni valonk, akkor csendben maradunk es jol alszunk.. Ragaszkodunk eletunkhoz, amit kialakitotunk magunknak, majd elhajitunk, mondvan ezt nem csinaljuk tovabb, de azert meg visszakacsingattunk a multba. Ragaszkodunk az uj eletunkhoz: Tobbet dolgozom, meg lesz a gyumolcse. Vagy nem eszem  reggel hat utan, elotte is csak diabetikus kemikalia fekaliat szinezekkel. Ugyszinten fogjai vagyunk ezeknek a kozhelyeknek. Meg eszmeknek, vallasoknak, politikanak, tortenelemnek es meg sorolhatnam boven. Bizony nagy pacban vagyunk, kezeinket megbekjoztuk rendesen.
   Csakhogy!
   Minden rabban ott pislakol a kis parazs, a szabadsag iranti vagy. Szakitani a megszokottal, valami ujat, valami felkavarot tapasztalni. Ezert is kezdenek drogozni a fiatalok, ezert is van annyi orult extrem sportolo, mert nem birjak a let sivarsagat, a nihilizmust, s nem veszik eszre ezzel csak jobban megkottik magukat. Hogy ugy mondjam: olaj a tuzre. Mert mostmar lang gyult a rab lelkeben.
    Az elet trukkos egy vicc, csak az nem nevet, rendszerint, aki nem erti. Meg kell halnunk ahoz, hogy szeretni tudjuk az eletet. Ugy szinten rabnak is kell lennunk, hogy ertekelni tudjuk a szabadsagot.

      Ugy dontottem, nem birok tovabb varni a tavaszra. Nem akartam meg egy napot maszas nelkul eltoltenni. A gerendak kipipalva, fuge-fa kipipalva. Lassunk valami ujat, valami szepet.
     La Riba az egyik legkozelebbi maszohely, eddig csak autobol lattam, amint elsuhantam melette. Nagyon nem is foglalkoztam vele, hiszen boulder. De most erre volt szuksegem, hogy kopjon es szakadjon a bor.
    Estenkent fogjuk ra, hideg van. Inkabb ugy fogalmaznek, nem vagyok eleresztve meleg ruhakkal, igy ugy dontottem, egy napos maszasra adom a fejem. Aztan ki tudja? La Bisbal es Valls kozott utkarbantartas es dulas-fulas miatt kerulo uton indultam, reggel hetkor. Nutxo, nehany huseges kutyaja kiseretevel, elvitt El Vendrellig.
   Szabad a palya Zsoltikam.
   Reggel nyolc elott nem kell fel a Nap, igy sotet volt meg mikor elkezdtem a stoppolast. Huvelykujjam hamar lefagy, majd aztan az egesz kezem. Nem volt mas, mint jegkocka, ot kis jegcsappal. Leheltem es dorzsoltem. A butykeimet, a csuklomat, kezfejemet, mind hiaba. Nem valtoztatott semmin. Eloszor elvorosodott, majd elilult. Labujjaim is faztak, persze, hisz en marha szandalba indultam neki. Fulem viszont jol erezte magat, koszoni, Tio piros sapkaja rejtette el a hideg elol. Fogjuk ra, hogy hideg. Emlekszem Szeptember masodikan volt hasonlo ido a cseh erdokben. delutan kettokor negy fokot mutatott a homero.
   Ugyan ezt miert csinalom? Merul fel bennem is a kerdes. Mert ez reg nem csak maszasrol szol, hanem kalandrol es kis varazslatrol. De hogy ehhez miert kell faznom? Vagy neha eheznem? Mert az elet vicc!
   Es en nevetek is.
   Persze, csak ugy teszem, mintha ertenem. Hamar abba is hagyom. A hazugsag felfeslik, es az autosok nem szivesen vesznek fel hamiskas fiukat hajnal hasadta elott.
    Ezert minden autost elkuldtem a fenebe.
    Tudtam, ki kell engednem a gozt. Hallanom kellett a sajat hangom. Elkenyelmesedtem. Kialakult korulottem egy elet, amiben neha tobbet dolgozom, neha kevesebbet, neha oromomet lelem benne, neha nem, de van benne rendszereseg. A rendszer gatol. A rendszer kordaban tart. Mikor milyen napom van, ugy latom mindezt, tipikus esete a felig ures, felig teli poharnak.
   Ellenben az igazi hetprobas gazember sose kenyelmesedik el. A hetprobas gazember a problemaban is a lehetoseget latja. Van meg mit tanulnom...
   Ugy ereztem magam, mint a hisztis kisgyerek, akire nem figyel eppen oda az anyja: Meguntam az onsajnalkozast. Kicsit puffogtam odabent, mint altalaban. Sokszor vagyok elegedetlen, meg ha ezt nem is mutatom ki. Elegedetlenkedem, Nekem ennel tobb kell, tudom, tobbre vagyok kepes! Ez az erzes tobbnyire belulrol rag, es olykor motival is: Igen, hat mutasd!
    De neha sikerul elcsititanom. Ilyenkor nem vagyok sem szomoru, sem haragos, sem pedig boldog. Egyszeruen csak csondben vagyok, ilyenkor lehetek a legnyitottabb. Vegre ismet hallok es latok.
 
   Apro didergo pont voltam a mindenseg kozepen. Szerencsem van, a vilag korulottem tevekenykedik azota is. Ezt bizonyitotta, mikor korbeneztem. A taj korbe olelt akar egy jo barat. Az anyafold alattam nyujtozkodott, folottem a vegtelen eg, ami mogottem, a hegyek menten megszakadt es uj szineket oltott. Pirkadt. Felettem meg tundokoltek a csillagok, de mar szemmel lathatoan  kevesebb, ahogy vilagosodott. A Venusz ugy tunt el, mintha valaki ellopta volna. A Hold a helyen, igaz, csak egy halvany szeletket lehetett belole latni, en meg szeretek eljatszadozni a gondolattal, micsoda gigantikus fenyjateknak vagyunk reszesei. Kepzeletben kivulalokent figyelem, a Hold, a Nap es a Fold allasat.
   Es mi van az autokkal? A Fuvarral?
   Ugy tunt valaki indexel, de csak a felkelo Nap fenye trefalt meg a kasznin. A kovetkezo fuvarig meg ket es fel orat kellett setalnom. Kozben eszrevetlenul enekelni kezdtem, nem mast mint Bob Marley-tol a Soul shakedown party -t. A szoveget nem igazan tudom, de ritmusra beleenekeltem az osszes -tion vegu angol szot, amit ismerek, es meglepoen hasonlitott is az eredetire. Ez lett a nap dala. Mindennap van amit enekeljek, minden turan van egy dal. Amikor Lizzel utaztam Beatles volt a nyero (Here Comes The Sun) Amikor Drusza autojaban ultem  Real Mccoy, Jenci autojaban meg a Zuhansz velem a melybe kezdetu orokzold Sexaction. Mindegy, csak valamit enekeljek. Aki nem enekel mindennap, azzal baj van.
    Az elso autoban egy holgy ult, azt mondta, megtetszett, ahogy integettem miutan tovabb hajtott. Viccesnek talalt. Aztan szepen elmeseltem neki, honnan jottem, mit csinalok...satobbi. Mindezt spanyolul. Ilyenkor percenket 3000 kaloriat egetek. A holgy latta ezt rajtam, de meg nem sietett a segitsegemre... gyakorlat teszi a mestert, mondta kesobb. Tiz perc utan megkerdezte miert pont Katalonia? Jo kerdes miert? Valaszolnam, mert sok a szikla erre fele, de az igazsaghoz hozza tartozik mindenutt sok a szikla. Es, mint mar emlitettem ez mar reg nem csak a maszasrol szol. Azt feleltem miert ne, es hogy sajnalom, de ez meghaladja a spanyol tudasomat. Erre meg nem vagyok felkeszulve.
    -Mond el akkor angolul, beszelem a nyelvet.- Jo neki gondoltam, en lassan mar a sajatomat is elfelejtem. Belekezdtem, de csak a roviditett verzioba: Hogy harom eve erzem azt, valami keresni valom van itt, valamiert ide kell jonnom, de sokaig nem mertem lepni. Elmeseltem, hogy az utobbi idokben mindig nyitva hevert az agyamban a kozepiskolas atlaszom, igy az elso es utolso dolog amit ebren lathattam az a Pireneusi-felsziget. Elmeseltem, hogy indultam utnak. Persze, hogy lany keze volt a dologban. Aztan merre jartunk, es kesobb egyedul folytattam a bolyongast, es mivel jott a hideg, delnek vonultam, akarcsak a fecskek. Es akkor valami csoda folytan kaptam ezt a lehetoseget, es en eltem vele.

    La Riba ket hegy vonulat koze ekelodott kis falucska. A volgyben patak csorgedezik, most nyugodt. Par evvel ezelott mindent elmosott. Part menten megtalaltam az elso boulder tombot, egy kertben, ami egy casahoz (otthonhoz) tartozik. A kertben burjanzott mindenfele zoldseg. A narancs errefele most erik. Imadom, hogy December van es meg pompaznak a szinek. A kert kozepen tabla, rajta ez allt: A kertben tilos a maszas. Alatta: Repa egyengetoket felveszunk.
   Az erdoben megleltem a meszko tomboket. Egy darabik csak setalgattam, kutatva, ismerkedve a tajjal. Az erdo valamivel baratsagosabb, mint ahol elek. A mediterran erdok, mind szurosak, tuskesek, de ez valahogy nem. Juharlevelu platan fak vettek korul. Mintha Magyarorszagon lennek. Tanosveny is fut vegig, a maszok csinaltak. Keveske informacio milyen allatok elnek az erdoben:
    -Zias-veresszaju Titanok: Termetuk szikar, kullemuk baratsagos, zia es marihuana felho veszi oket korul.
    -Mocskos arcu maszok: Legtobbszor ehesek es nincstelenek, valahogy megis tulelnek az erdoben tobb hetet.
    -Saman: Mindenfele fura szinben pompazik, altalaban egyedul maszik es a legbizarabb tollakat, botokat es csontokat aggatja magara ekszer gyanant. Ha megkerdezik miert maszik, valami kodos spiritualis valaszt ad, amit o maga se ert.
    -Hedonistak: Legtobbszor a krespeden heveresznek, es elvezik a napsutest. Ok az egyetlenek, akik normalisan barnulnak le, nem csak a hatuk.
    En azonban egyetlen egy maszoval sem talalkoztam. Egyedul lattam neki. Senki nem orditott es karomkodott velem, hogy nyomjad mar a kutyafajat! Senki sem jatszott le a telefonjan csapatos rappet, csak azert, hogy jobban menyjen. Nem hallatszodott mas csak a termeszet, lelegzetem es a tenyerem csattanasa a reinbungon. Nehany madar futyoreszett nekem, gondolom norvegul. Bizonyara csak telelni jottek ide.
   A reggeli setabol tanulva, ugy dontok koran indulok haza, egesz pontosan harom orakor. Sotetedes utan nem sok ertelmet latom a stoppolasnak. Valamiert a soforok veszelyesebbnek erzik a szituaciot, ami szamomra erthetetlen. Nem banom, kozel van, barmikor kiugorhatok ide. Erdobol kifele menet meg felmasztam erre-arra, mar szandalban, es arra gondoltam, mennyire is mashogy festene most az eletem, ha annak idejen nem kezdtem volna el maszni. Meg kellett mutatni nekem, igy is lehet elni. Vannak meg rejtett szepsegek a vilagban, nem feltetlenul gondolok most az utazasra, meg a szikla maszasra. Emlekszem, mikor elkezdtem a maszast, Josagos Gyula Batyank mindannyiunkat szivesen latott. Igen remult lehettem a sok orult kozott, akiket befogadott. Mindenki szajkozta a magaet, neha homlokegyenest mast, mint amit otthon, vagy az iskolaban tanultam. Soha nem tapasztaltam meg elotte ehhez foghato turelmet es megertest. Aztan a klub bovulni kezdett, tobben is jartak le, tobb is lett az eszelos. Ma mar tudom, a vilag is ilyen. Folyamatosan bovul, folyamatosan gyarapszik, telis-teli furabbnal-furabb emberekkel. Ha ezzel nem tudnek egyutt mukodni, ha nem lennek kepes elfogadni, be kellene zarnom az ajtokat, az ablakokat meg beszogelnem. Kihuznom a kabelt, a konyveket meg elegetnem. De miert? Miert ne engedjem be az eletembe az oruletet? A kaoszt es a rendet egyszere, s en majd szemezgettem. Felcsipem azt ami es aki megtetszik, a tobbit meg szelnek eresztem. Kaosz es rend ez a vilag. Mikor milyen napom van, ezt is ugy latom.
   Ugy erzem a maszas nyitotta ki elottem a vilagot, es nem pedig lezarta. A maszas szamomra egy allomas, egy lepcso fok, amin at kell haladnom, ujra es ujra.

   Buddha azt mondta: "Minden utazas hosszu, de a leghosszabb megis, utazas a bensonkbe". Meg volt par kilometer elottem a farmig. A Nap is kenyelmesen elhasalt a horizonton. Pillanatig pihent, majd tova fordult. Sotet palastja ram borult, feltarva millio fenylo foltjat.
 
   Bekesseg
   Zsolti