- Azt mesélted, otthon csatlakoztál a
cirkuszhoz. – Nem válaszoltam rögtön. Még csak négy hónapja élek itt, de azért
átérzem a tranquilo fogalmát. Összelapátoltam a taligába a lóganét, majd kicsit
gyönyörködtem a tájban. Imádom a színeket.
- Igaz, de el kellett hagynom, mert
túl sokan voltak... Megmostad a kacsákat?
- Koszosak?
Bólintottam.
- Nagyon.
David megkerülte a lovakat és ismét
átbújt a pásztor alatt a túloldalt. Szemügyre vette a madarakat a rács mögül.
Fejét rázta, aztán leakasztotta a sárga slagot a kampóról és rájuk nyitotta a
vizet. Odabent szanaszét röppentek a szárnyasok. Csirkék és pávák közt két
retkes kacsa totyogott Davidhez. Háp-háp-háp. Én addigra vizet adtam a szomjas
állatoknak, majd gyakoroltam a barigolást. Egy adag táppal csalogattam felénk a
báránykát, majd amikor elég közel ért, felpattantam rá, a rémült állat
eliramodott. Velem a hátán. Ezek az első lépések. A következő, hogy megtanuljam
irányítani is. A tervem, hogy bárányháton indulok mászni. Kresspednek is
megfelelően szolgálhat.
- De azért összejött – mondta David és
elzárta a vizet. A kacsák hófehéren hápogtak tovább.
- Mármint micsoda?
Jobbjával körbemutatott.
- Hát a cirkusz.
Reggeli után azonnal nekiláttam a
főzésnek. A kristálykurzusra tizenketten érkeztek, plusz a család, David és én,
az tizennyolc. Ennyi emberre kell főznünk és takarítanunk az elkövetkező másfél
hétben. Ráadásul, ma egyedül nekem, mert David bevásárolni ment. A mai menü:
Garbanzos con Calabaza, Jázmin rizs, cékla saláta és két nagy alap saláta,
amibe beleaprítok mindent. A desszertet letudtam előző éjjel, kókuszos csokis
kekszet sütöttem, először életemben. Azt mondták, finom, de érdekes íze van.
Aztán, amikor nekiláttam a főzésnek, a nyitott hűtőajtó előtt szembesültem
vele, hogy mind elfogyott. Ez persze nem igaz, mert valami apró-apró falat
mindig marad egy méretes ételhordóban.
Elpusztítottam az utolsó morzsákat –
valóban érdekes íze van, talán a plusz adaléktól – és kiegészítettem a menüt a
cukkinis sütivel.
Végig néztem a terepen. Elég tiszta?
Ez fontos. Így kezdődik mindig. Alapjaiból kell felépítenem az ebédet.
Alapjaiból épül fel minden. Olyan ez, mint az élet vagy az írás. Egy üres lap,
amit megtöltök gondolatokkal, kacagással, fájdalommal, és ha lehet, értelemmel.
Pedig csak egy üres lap valójában. Tiszta – állapítom meg. Garbanzos, avagy
csicseriborsó ázik. Előkészítek egy 3 kilós tököt. Ez a calabaza. És most?
Körbe nézek, de senki nem válaszol. Egyedül is vagyok a konyhában, leszámítva
néhány papagájt és a macskákat, amiket kidobálok az ablakon a napsütötte
teraszra. Naplopók! És most? Sose főztem még ezt a menüt. talán ha elkészítek
egy kávét, az segít. És most? Ugyan már! ne töketlenkedj! – érkezik egy hang.
Körbefordulok, de nem látok senkit. Mostanában nem füstöltem és nem is
alkoholizáltam. Húst sem eszem. Testem, elmém tisztul és tisztábban hall,
tisztábban lát, mint valaha.
Igaza van. Ne töketlenkedjek! Így nem
fog működni a titkos adalék. A csicseriborsót beleborítom a kuktába. Ha jól
emlékszem, meg kell várnom, amíg a szelep enged és valami olyasmi hangot ad ki,
hogy suuuu… Onnantól kezdve tíz perc.
Jól emlékeztem.
Csak azt felejtettem el, hogy lejjebb
kell csavarnom a gázt. Fél perc múlva a konyhát átváltoztattam zuhanyzóvá. A
permet fellövellt a plafonra, majd ködként terült szét. A páratartalom
felszökkent és az ablak előtt szivárvány futott végig.
Miután feltakarítottam, folytattam a
főzést. Meghámoztam a sütőtököt és felkockáztam. Feldaraboltam négy nagy
hagymát, majd bekevertem olivaolajjal, hogy jól megszívja magát. Meg is
fűszereztem: kakukkfű, bors, piros paprika, só és frissen szedett rozmaring.
Hagytam a hagymát, had járja át a fűszeres olaj, addig is feltettem a céklát
főni és bekevertem a süti tésztáját. Alakul… Ahogy az idő is. Legkésőbb fél
háromra kész kell lennem, fel kell pakolnom a tányérokat, felszelni a kenyeret,
szellőztetni a borokat…
Megtorpantam és figyeltem. Kis szúrós
érzés. Csak nem frusztrált vagyok? De igen. Így nem szabad főzni. Félre raktam
a kést és a félbecsapott csilipaprikát és csak figyeltem az érzéseimre,
gondolataimra. Ez a titok nyitja. A főzés művészet, és én művész emberektől
hallottam, hogy érzéseink, gondolataink megjelennek alkotásainkban. És az
igazán jó alkotás magával ragadja a műélvezőt. Olyat is hallottam már, hogy
maga az élet művészet, és minden, amit teszünk, hatással van a környezetünkre.
De én ezzel most nem foglalkozom. Csak a munkámra összpontosítok, csak ez
létezik. Se tegnap – se holnap. Se mászás – se írás. Csak a főzés. Ebben kell
kibontakoznom. Azt várom, ételemben átadom énem egy kis részét, a
gondolataimat, az érzéseimet, hogy… Elmosolyodtam. Magam elé húztam a
vágódeszkát és folytattam a darabolást.
Minden egyes vágásnak értelme van.
Imádom elképzelni a zöldség múltjait. Kis magként kezdte, aztán gyarapodott és
erősödött. Teli élettel, teli egészséggel. Majd, amikor eljött az idő,
leszüretelték és a zöldségeshez vitték. Itt tovább erősödött, hiszen a
zöldségek és a gyümölcsök nem halnak meg a szüretnél. Sokszor még itthon is
hagyjuk pár napig állni az ablakban, had érlelődjön.
Csili felaprítva a gombával együtt. A
cékla megfőtt, úgyhogy ezzel folytatom, mert ez gyorsan kész van és
sikerélményt ad. Ez olyan, mint a napi reggeli száz fekvőtámasz. Egy idő után
hamar és könnyedén megvan, nem fáraszt, csak felébreszt. De mégis teljesítem a
kitűzött célt és ettől érzem magam erősebbnek, nem a puszta gyakorlattól. A
céklát meghámozom, felkockázom, só, olaj és almaecet, meg apróra vágott
fokhagyma. Kész.
Az óriástárcsán már serceg a hagyma.
Elég fűszert adtam hozzá? Kétely merült fel. Engedek hát a kísértésnek és
meghintem megint. Ismerem már annyira magamat, tudom, szégyenlős vagyok. Várok
keveset, majd ismét elfog az aggodalom. Nem égettem oda? Nem rontottam el?
Biztos túlsóztam, talán még nem késő rendelni pizzát… Hátra lépek és
távolabbról szemlélem a művem. Mitől rettegsz, Zsolti? Ez főzés, nem
oroszlánszelídítés! Néha mégis úgy érzem. Néha a leghétköznapibb dolog is az.
És most, hogy jobban belegondolok, az is. Magamat próbálom szelídíteni.
Visszalépek a tűzhelyhez és a
hagymához öntöm a csilit. Megpirítom, majd jöhet a tök, legvégül a gomba,
csicseriborsó és szójaszósz. Kész. És még maradt egy órám. Ezalatt eltakarítok,
elkészítem a rizst, felpakolom az asztalt, bekészítem a kávét. A saláta olyan
színes lett, akárcsak a tavaszi mező a Pilisben. Imádom a színeket.
A sütit pont akkor lett kész, amikor
megérkeztek a vendégek. Hamar akkora hangzavar kerekedett, mint odakint az
állatok közt. Éhesek.
Én láttam neki utoljára az evésnek.
Szeretem figyelni a reakciókat. Ahogy a hangzavar elült, mindenki a tányérja
fölé hajolva ízlelte, ami a villájára került. Tomillo, pimienta negra, pimienta
dolce, romero. Igen, ezek mind és még több is, mert attól, hogy ezeket a
fűszereket egymás hegyére halmozzuk még nem lesz fenséges vagy fejedelmi.
Megnyugodtak és mosolyogtak, sőt, repetáztak. Ez errefelé nem szokás.
- Milyen volt a főzőcske? – kérdezte
David, miután mindenki lelépett. A maradékot kapirgálta a lábas aljáról. Mindig
marad egy falat. A spanyolok rendkívül kimértek.
- Pazar – válaszoltam és elmeséltem,
milyen aggályaim voltak.
Valahonnan a régmúltból egy emlék tör
elő: kis srác a falon. Be van rezelve, fél a magasban, gyengének érzi magát és
a következő fogás túl messze van. Azt hiszem, ez a srác én voltam, úgy
tizenhárom évvel ezelőtt. Nem mertem nyúlni, de elengedni sem akartam a falat.
A bizonytalanság súlyként nehezedett rám és másodpercről másodpercre csökkent
az esélye, hogy feljutok a fal tetejére.
Sokáig szuggeráltam a fogásokat,
mígnem rám szóltak: ne csak nézzem, fogjam is meg! Most – sok év elteltével,
sok ezer megmászott méter után – ugyanott találtam magam. Kicsit másként. Ismét
tettem egy kört. De azért mindig is hittem a dolgomban. Mert ez is a titokhoz
tartozik. A magabiztosság. Ha már elhatároztam, hogy főzök, mászok, vagy
egyszerűen csak élek, akkor végig is viszem azt és a lehető legjobb minőségben.
Kételyek mindig vannak. Kételyünk az
énünk gyengébbik része. Segíteni és felülemelkedni kell rajta, nem pedig
megkerülni. Ha megfeledkezel róla, berohad.
- Szóval, pazar – összegeztem.
Azt’szem ők is ezt mondták.
- Valóban – majd megrázta a vödröt az
orrom előtt. – Nézzük meg, mi a malacok véleménye!
Békesség
Zsolti
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése