(J)Új év!
Túl vagyunk egy igen kemény éven. Éjfél előtt pár perccel (amennyire
még tudtam) végig gondoltam mi minden történt, meghatározó pillanatok, amik
barátaimmal, családommal és ez által velem is történt. Mindig okozott valami
fejfájást. Sebeinket nyalogatva gyógyírt kerestünk, és ha nem is találtunk, az
idő mindig nagy segítségnek tudható be. Az ember előbb-utóbb „kipisili”, ahogy
ezt a kollégám is megfogalmazta.
Sírtunk, nevettünk aztán megint sírtunk, de legvégén mindig nevetés
maradt meg, ahogy a visszaszámlálásnál is elkapott egy „belső nevető görcs”,
ahogy a múlton mélázok, rágom és forgatom számban az emlékeket, és azon
töprengek savanyú ízt érzek, vagy édeset? Megtörténtet elengedtem, a gombócot
lenyeltem és másnap reggel tiszta lappal indulhattam: adtam magamnak és a
világnak még egy esélyt.
Január 5-én Bakonyoszlop felé vesszük az irányt. Hőmérséklet tél
ellenére is 7-9 celsius fok pluszban. Ez a felmelegedés erős szelet is hozott
magával, őrült módjára ostromolta Drusza Toyotáját, szerencsére a napi
hatezerhétszáztizenkettő húzodszkodásnak, meg se érzi sofőrünk mindezt.
Hangszórókból a „Yo nigga!” helyett kivételesen a Kerekes Mini és a Pánsíposok
zenél, az utazó közönség meg lázasan tanakodik , mi is ez?
Merre is kell menni? Ne foglalkozz ezzel, most csak figyeld a tájat...
Dombokra fel- s le az egész olyan, mint egy tágas hullámvasút, ameddig
a szemem ellát ezek a formagazdag buckák üdvözölnek minket, mint régi barátok.
Az ég segítségére siet és a horizont fölött hatalmas felhő-fregattok cirádáznak
átúszva fejünk felett és a Nap előtt. Villanypóznán őrszem figyeli utunk,
elrugaszkodik, mélybe veti magát, a föld fölött pár centire kinyitja szárnyait
és elrepül szemünk elől.
Bakonyoszlop szokásához híven falusi csendességbe burkolózott, út szélén
csak Marika néni lézeng hátra tett kézzel, örök mosollyal a szája szegletén.
Sárga templomnál balra a dízájnos lila kerítések mentén a temetőn is túl, ahol
a sírásó is túr, a szántóföld végében parkoltunk le. Távolban az erdősségben a
cseszneki vár tűnik ki a fák közül.
Brrrr...rázkodom össze, mikor kiszállok az autóból. Cudar egy idő van
a szélben
-Zsolti vacog és fázik, kesztyűt húz, úgy nótázik!- Barni ha
megszólalt, azt mindig rímben tette, akárcsak Romhányi, bár rímhányó helyet
csak a sárhányó becenevet kaphatta meg, de erről később, előbb még bevetjük
magunkat a rengetegbe.
Kiapadt patak mederben gázolunk a mély avarban. Lábunk alatt a száraz
levelek zörögnek, susognak rajtunk kívül úgy tűnik egy teremtett lélek sem
tartózkodik Ördög-árokban. Alig teszünk meg néhány métert máris mászható kövek
bontakoznak ki a domboldalból. Blitzkrieg Bop áthajló tömbjénél állunk meg
először. A fal vizes és mászhatatlannak tűnik. Innen két irányba ismerem a
mászó szektorokat, ezért a harmadik, ismeretlen irányt választom.
Döntésemben nem csalódom cseppet sem. Lassan kezd kirajzolódni
Ördög-árok teljes képe. Boulderek sokaságát fedeztem fel, és a jó ég tudja csak
mennyi van még. Már előre látom, nyáron visszatérek ide pár napra.
Mikor visszatalálok a többiekhez, úgy döntünk folytatjuk az utunkat a
mederben a hátsó boulderek és a köteles utak világába. Legutóljára nyáron
jártam itt és akkor Hugival úgy döntöttünk kint töltünk egy éjszakát, majd
másnap stoppal indultunk haza. Emlékszem akkor négy zsák szemetet szedtünk
össze. Turisták jártak- keltek a mocsokban, megbotránkozva „Ki az a barom aki,
ide szemetel?” Nem is sejtve azt, nem az az igazi barom, aki itt szórja szét
sörös dobozait, chipses zacskóit és csokis papírjait, hanem akinek szemet szúr
mindez és nem tesz még sem semmit. „Nem az én szemetem” „Nem én dobtam el” és a
kedvencem, amikor a szélhordta szemétbe rúgunk bele, tudomást se véve róla...zombi
invázíó nem a Té-vírus elterjedésével, hanem érzéketlenségünkkel kezdődik. Lehet
nem a Te szemeted, de a Te környezeted! Óvd: csak kölcsönbe kaptad!
Most viszont kellemesebb kép fogadott minket. Erdőnek ezen a részén
nem láttam szemetet, sőt találtunk egy száraz tömböt, amin elbohóckodhattunk.
Hideg ellenére hamar rámelegszünk a mozgásra, vagy csak úgy csinálunk és nem
játszuk el hamar hiszti-kártyáinkat. Ezt jól is tettük, később nagy szükségünk
volt mikor elsüllyedtünk...
Erdő és szikla... el se hiszitek mennyire hiányzott. A puszta kő
tapintása megigéz, feledteti a városi élet minden búját. Fák ágai hajlanak,
nyikorognak: kósza szél szalad, leveleket táncoltat a levegőben, bebújik minden
zeg-zúgba...és közben fütyül! Ez Földünk zenéje, hangszeren eljátszani nem
lehet.
Délutánra az eső is megérkezik. Áthajlások alá húzodunk, és
előkerülnek a táskákból a kincsek: két és fél dekás sörök... Ez az életkép kísértetiesen
hasonlít a 2008-as fontainebleau-i túránkhoz. Fél óra elteltével az eső alább
hagy, így elindulunk az autóhoz. Élvezem a könnyű gyaloglást, és hogy rajtam
kívül mindenki elesik a sárban. Úgy néz ki, én tisztán megúszom ezt a
történetet...Hogy én mekkorát tévedtem!
-Ajajj, fiúk azt hiszem szállhatunk ki- mondta Noncsi hazafelé út első
három perce után. Aki járt már itt az tudja, van egy leszakadt rész, amit kikerülve
a szántóföldön teszünk meg. Az eső ellenére is ezt a verziót választottuk.
Toyota siklott-csúszott a sárban, majd egyszer csak megállt és beragadt.
Kiszálltunk és neki láttunk közel órás dagonyázáshoz. Sár fröccskölt jobbra, s
balra. Sár hullott az égből. Sár volt a kocsi tetején a számban és a gatyámban,
és iszap birkózásunk közepette sem tudtunk szabadulni attól a gondolattól, mi
lesz ha valaki a faluból észrevesz minket, városiakat, amint széthányjuk a
szántóföldet. Lehet ugaron hagyták, hogy pihenjen, de mi még is meggyalázzuk
azt. Szerencsére észrevétlenül –amennyire egy másféltonnás sárgombóc maradhat
észrevétlen- kijutottunk és megsem álltunk az érdi autómosóig.
Békesség
Zsolti
