Epöl, Uny balra, nem jobbra! Idén először...

Hello Mindenki!

A múlt szombaton (22.-én) gerecsébe indultunk mászni. De volt egy pár dolog ami más volt a megszokottakhoz képest. A számomra "legjobb" változás az volt, hogy nem én voltam a sofőr! Semmi feszkó a volán mögött. Annával kényelmesen befoglaltuk a hátsó ülést.
Ja a túra résztvevői Löffler Évi & Lázár Levi, Tóth Betti & Jenő (<--betti 250.="" 2="" 70="" a="" aki="" ami="" amp="" angyalsz="" ann="" anna="" aut="" az="" b="" ban="" bb="" bemeleg="" ben="" br="" c="" csak="" csapta="" d="" de="" duma="" egy="" egyet="" ek="" ekkor="" el="" ellepte="" elt="" ett="" ez="" ezen="" ezt="" f="" fagy="" felvezet="" fent="" g="" gerecs="" geribe="" gok="" gondok="" gy="" gyerekek="" h="" ha="" hirtelen="" hogy="" ig.="" illata="" ilyet.="" invit="" is.="" is="" itt="" j="" jzot="" k="" kaj="" kanyarodj="" kb.="" kedvence="" kedves="" ket="" kg="" kij="" kim="" kiment="" kkal="" km-es="" komolyan="" l.="" l="" ld="" lehet="" leszakadt="" lgatta.="" lkozol="" lkoztunk.="" llaimr="" ltak="" lyk="" m="" mad="" maradt="" medvehagyma="" meg="" megkezd="" megyek="" ment="" minden="" mint="" mivel="" mondom="" n.="" n="" na="" nagyon="" nak="" neh="" nekik.="" nem="" nnyen="" ntek="" ny="" nyomjak="" oroszok="" orromat.="" ott="" p="" parkol="" pasija="" pesti="" piaz="" pofon="" pr="" pusztamar="" r...="" r="" ragozom="" rajta="" reztem="" rt="" s="" sarok="" sebaj="" seg="" sok="" sos="" sp="" sr="" sz="" szni="" szok="" szta.="" t="" tal="" technika="" ten="" ter="" teszik="" tettem="" ti="" ton.="" tov="" tszer="" tt="" tudja="" tudom="" ty="" ujjam="" utak="" utakkal.="" v="" vad="" vagy="" val="" ve="" vemnek="" vet="" vi="" vid="" vir="" volna="" volt="" z="" zan="" zben="" zene="" ztes=""> Vissza a szombathoz! Ezek után a lányok kérésére az új utakon másztunk. Amikor már eléggé hideg lett -a nap hiányának köszönhetően- a csajok a "visszafelé szedjünk medvehagymát felkiáltással, és 123847624 tesco szatyorral elindultak, hogy "illatosítót" szerezzenek a kocsiba.
Hazafelé a jóleső fáradságon kívül, a sziklaszagú a kezem, és a ki kér még medvehagymát mondatok hangzottak még el, de én már a következő mászást tervezgettem.

Krisz :)

u.i.: Engem nem szeret a google!!! 

Zsolti Tolla - Fodrásznál

Morfondírozva jártam körül a kérdést. Hogyan lehetne szebb, hatékonyabb, egészségesebb, és őrizze meg ugyanakkor természetességét? Széllengette loboncok, hajj, de nehezek is vagytok, majdhogy földig húzzátok gazdátok! Nincs mese, itt vágni kell! Es már dolgozik is a kéz alatt a fürge olló.

A tavasz úgy robbant be életünkbe, mint a szerelem: vadul és hevesen, teli élettel, illattal és zenebonával. Méhek döngicsélnek a fakoronák körül, virágok a drága földig borulnak a dongók súlya alatt.

Fiatal kis cserje - bosszankodom magamban - fogalma sincs a jó ízlésről vagy a diszkrét megjelenésről. Zöldell és feltűnősködik itt a tavaszban, új hajtásai úgy festenek, mintha sietve ugrott volna uniformisába. Mintha egy kelekótya suhanc aggatta volna rá a leveleket, és nem pedig hosszú megfontolásból tenné, amit tesz. Márpedig régóta nem metszették az olajfákat, ebben biztos is vagyok, mint a pinty!

Na de most jár is a fürge olló, nyissz-nyassz, hullanak az ágak, én meg önfeledten mesélek, mert a fodrász, még ha bosszús is kuncsaftja megjelenése miatt, sose feledkezik meg a hangos gondolkodásról.

- Képzeld Olíviám, történt ez tegnap, a medence körül, ahol Andrást, a kacsát próbáltam kihalászni azzal a törött nyelű medencetisztító hálóval. Az a pimasz kacsa, sehogy se akarta hagyni magát, mindig elúszott, vagy lebukott majd feltűnt valahol másutt. Felháborodottan hápogott, és követelte azonnali távozásomat! Ezt az arcátlanságot! Hallottál már ilyet, drága Olíviám?

Nyissz-nyassz...

- De aztán becsaptam, talán András is elfáradhatott, hiszen egyre ritkábban hápogott. A víz alatt közelítettem a hálóval, a másik kezemmel élénken gesztikuláltam és vicces történetekkel tereltem el a figyelmét. Aztán egy szempillantással később a hálóban találta magát. Háp-háp-háp! Kacsámmal a hónom alatt baktattam a tyúkok felé, ahol történetesen András is tanyázik, de erre mit csinált a piszok?! Kicsúszott a kezeimből, amikor a virágzó rozmaringot bambáztam. Hahotázni se felejtett el, ne félj, valahogy így: Háp-háp... De aztán! A buta! Ekkor vette csak észre, hogy a kutyák közé pottyant. Fel is függesztette hamar a hápogást, ahogy az ebek megindultak felé. A Mocskos Nővérek és a Duna. Vajda, a félig rottweiler, félig medve fekve maradt, ahogy mindig is szokta. Azt hiszem túladagolta a bolhairtót...

Nyissz-Nyassz…

- András szárnyaival verdesve totyogott a kutyák elől, hiába! Már ugrottak is előre meresztett fogakkal. Ma kacsapecsenye lesz, gondolták, de akkor már én is felocsúdtam! Beálltam közéjük, és ez elegendőnek is bizonyult, mert minden fizikai törvényt keresztülhúzva es meghazudtolva, hátraarcot vetettek még a levegőben, és futásnak eredtek, hisz tudják, a jó magyar gyerek nem szeret verekedni, de ha úgy van, megtoldja az igazát egy-két sallerrel. Jobb a békesség. Így hát András is megmaradt, és a kutyákkal is barátok maradtunk.

És te is kész vagy Drága Olíviám, megmetszettelek itt-ott, kiemeltem a két erős ágad, hogy nőjön szép nagyra.

A második fa, szintén Olívia, kicsivel idősebb, és minden tekintetben dús akár a katalán asszonyok. Először a tövét ritkítottam, és ahogy dolgozott a fürge olló a földközelben, néha lenyestem egy-egy szál kaprot, ami eltűnt feneketlen zsebem mélyén a rozmaring, a zsálya és a babér mellett, és persze még mindig nem fejeztem be a hangos gondolkodást:

- És tudod mit találtam mindezek után a tyúkólban? Egy kakast, az árgyélusát! Egy kakast?! Merthogy eleddig ez nem volt itt! Egy kakas? És valóban ott állt, mellkasát büszkén kidomborítva, fejét délcegen emelve. Megjött az úr! Megjött Patxi a kakas, aki rekedtre ordítja majd magát minden hajnalhasadtán...

De tévedtem. Gallo katalán! Reggel ott találtam a saroglyán, csőrét a szárnya alá rejtve álmodta magát szeméttelepre... Ahogy az itt élő emberek: élnek is kilencven évet, amiből nyolcvanat vígan átalusznak! Carramba! Kurjantottam is hatalmasat

- Megvagy lustaság, ezt már nem mosod le magadról! Mit szólsz mindehhez, Olíviám? Olyan hallgatag vagy...

- Élvezem a napsütést.

- Azt lehet, ha így melegszik az idő. Idén hamarabb ehetünk kovászos uborkát...

A harmadik fa a legidősebb. Vagy kétszáz éves. Megélte a világháborúkat és a kibéküléseket. Sok mindent látott, és hallott, titkait a cserjéknek meséli, akik úgy ülik körbe, akár a fiatalok a tábortüzet. Nekiálltam a metszésnek. Kivágtam a kapor-dzsungelből, ami eddig az öreg kérgét rejtette el a világ elől. A barázdák úgy rajzolódtak ki előttem, mint egy gyűrött térkép hegy-völgyei. Felkapaszkodtam a hátára.

- Na, mássz ki oda! Letörök! - Szólt a fa, és visszább húzódtam. - Hol van Juan?

- Milyen Juan? - Kérdeztem, mire ő hosszú némaságba vonult, meglehet, csak én tartottam hosszúnak. Végül aztán így felelt:

- Hasonlít rád. Ő is két vézna lábacskán állt, és két karján tíz rövid ágacska, de gyümölcsöt nem hoz sose. Ő nyírt engem utoljára, nem is olyan rég …

- De hisz annak vagy tíz éve...!

Ismét elcsendesedett. A Nap ráérősen végigbandukolt az égbolton, késő délutánra járt, a színek mélyebb árnyalatot öltöttek, a levelek közt az alkony ébredezett. Már majdnem készen álltam a nyírbálással.

- Hogy repül az idő. Te új vagy erre?

- Juanhoz képest... Mondd csak, nem rossz a mozdulatlanság? Nem unalmas? Nem fárasztó?

A fa megrázta megmaradt lombkoronáját, s mint kutyából a vízcseppek, hullottak ki a fennakadt ágak.

- Ugyan! Hogy kérdezhetsz ilyen sületlenséget, hisz mozgom én eleget. Táncot járok a széllel, a Nap felé fordulok leveleimmel, és állandóan az egekbe nyújtózkodom. Unalmasnak sem mondanám. Néha beköltözik hozzám egy-egy verébcsalád, hangyákkal csevegek, akik inkább átmásznak rajtam, mintsem megkerüljenek, és persze ti emberek. Jöttök-mentek, igazán érdekesek vagytok. Néha mögém bújva lövöldöztök egymásra, aztán egy csapásra kibékültök, egymásba szerettek és alattam piknikeztek. Így szokott történni.

- Sok mindent láthattál. De nem gondolod, hogy segítened kellene? Hisz te csak tudod, mi is az a nyugalom.

Ismét beállt a csend. A fa hallgatott és vele együtt én is. Az égbolton feltűnt a Vénusz, aztán a Göncöl felborult szekere. Beesteledett és a csöndet a kabócák bódító, nyár-édes dala töltötte meg.

- Vagyok, és ez elég. Ennél több nem is kell. Nem kell megmentenem a világot, mert nincs mitől. A világ rendben van. Igen, míg fiatal cserje voltam, én is nagyra vágytam, felhők fölé nyúlni, gyökereimmel keresztülfúrni az anyaföldet. Erőlködtem és feszengtem, bevallom, sok göcsört és görcs is született a törzsemben. Most, amikor már a napok folynak össze az évekkel, már nem óhajtok nagy dolgokat. És nézd...! Agaimmal az ég felé nyúlok napról-napra, percről-percre! És ez is rendben van, látod? Minden megy a maga útján, a maga ütemében. Miért zavarnánk ezt meg? Itt vagyok, és ez elég is nekem. Már nem kívánom a világot megformálni, úgy szeretem, ahogy az van.

Békesség

Zsolti

Zsolti Tolla- Tett halála a tökölés

Szóval megjött a csomag, köszönöm szépen, és úgy gondolom vele együtt a maradék józan eszem is. Ezt tetőzve, David másnap nekem adta az egyik zenelejátszóját, ami használaton kívül állt jó féléve, így most már könyvek, zene es fényképek frissítik fel az elkószáló és tévelyedő gondolataim. Továbbá kaptam egy íróasztalt is, sokkal kényelmesebb immár szőni a soraim. Az íróasztal bambuszból készült, nádfonat díszíti, lapja üveg, ami alá becsúsztattam a fényképeket, leveleket és sok minden mást, ami az utazásból megmaradt: Egy kimondhatatlan nevű katedrális belépője Lengyelországból, névjegykártyák Magyarországról, csehektől, Hollandiából és számos más helyről. Sok színes kép és egy rajzolt napocska Liztől. Az asztal mellett szemetes kosár, körülötte és benne néhány összegyúrt papírgombóc. Ez most az új szobám, a padlástéren található, közvetlenül a teraszra nyíló ajtó mellett, ahol reggelizni, olvasni és merengeni szoktam. A padlástér óriási! Eddig még nem volt sejtésem mekkora, de most két leírt szó közt csak leléptem: A két oromfal között úgy 11 méter, széltében 13 méter lehet. Az én kis kuckóm függönnyel van elkerítve, nem mintha számítana is bármit, a kutya se jár föl ide. Néha a macskák igen, óvatlan pillanatban felosonnak a lábam mellett és akkor kezdődhet a fogócska.

 Szeretem az új szobámat, nemcsak a mérete és a keletre nyíló ablakai miatt, és még csak nem is a két hatalmas kanapé miatt, amibe, ha belehuppansz, nyakig tűnsz el benne. Sokkal inkább a hangulata miatt, amit a tatami, tibeti hangtálak és a bambusz didgeridoo kelt. És még valami: a sziklából kirakott fal, ami számtalan kunsztra nyújt lehetőséget. Itt kezdődnek a napjaim.

Szempillantás alatt tértem vissza a testembe, a mérhetetlen távolságokból. Valamit álmodtam, meglehet aztán, most járom csak az álommezsgyéket. A fal izzott színeiben a kisablakon beszűrődő sugaraktól. Kikeltem hát az ágyamból, és négykézláb kúsztam a fényforrás felé. Reggel hét óra húsz. Odakint nincs mozgás, se a földeken, se az udvaron. Hunyorgok az ég felé, ami lángra lobbant, a felkelő Nap fénye kioltotta a csillagok fényét.

 Fekvőtámasz, majd magamra öltök néhány ruhát, amit itt találtam a farmon. Tudom, nem a stílusom, de mégsem mászkálhatok anyaszült meztelenül, mint ahogy azt szeretném.

 A ház - neve Can Pedro - még csendes, ha ébren is van valaki, még a szobájában tartózkodik. Meggyújtok egy füstölőt, a doboza szerint meditáló Buddha illata van, de műértők kivehetik a lanyha eukaliptusz és nyári kalász aromáját. Elidőzöm a szálló-lengő füst pamacsokon, amik úgy fodrozódnak a reggeli némaságban, szinte hallani vélem sistergésüket. Érintést érzek a lábfejemen. Tortu az, a huszonöt éves ékszerteknős. Épp a konyhába indult, hogy lubickoljon egyet a mosogatótálcában, amikor belém futott. Fejét behúzta, majd amikor meggyőződött, nem leselkedik rá semmilyen veszély, tovább vonszolta magát hasoncsúszva, maga előtt kergetve a pormacskákat. Emlékszem, nem is olyan rég Tortura kötöttem egy nedves rongyot, gondoltam a seprést a felmosás kövesse, ahogy azt Jó Édesanyám is tanította. Nutxo helyre igazított, azt mondta nem vicces, de engem nem lehet ilyen könnyen meggyőzni.

 Tortu tovább sietett a maga tempóján a dolgára, úgy tűnik, nem neheztel rám ezért a kis csínyért, így hát fogtam a kabátom és megindultam én is a saját fejem után.

A szamár ordít, sértődöttséget vélek kivenni a hangjából: Hol voltál? Éhezem! Etess meg! Majd behajítom hozzá a szalmaadagját, aminek a felét a Sárkány-hegyről alászánkázó Szél rövid távon visszakanyarít, egyenesen a képembe. A lovak nyerítenek és prüszkölnek örömükben.

 - Gyerünk Pepa! - mutatok a megmaradt a szalmahalomra, ami túljárt a Szél furfangos játékán- Egyél!

 De a szamár csak ostobán nézz rám, mintha elment volna a kedve az evéstől vagy az élettől. Burro catalan! Ha nem kap észbe idejében, elhordja a Szél a betevőjét, akár csak a gazdájának a háztetejét. Gente catalan! Sóhajtok és tovább állok, nem fáj a fejem emiatt többé.

Ahogy elengedtem ezeket a fenntartásaimat, miszerint valamit mégiscsak kellene itt csinálni, beindultak a dolgok. December vége, a január és a február drasztikus volt. Odakint szikrázóan sütött a Nap, csak néha támadt fel a Szél, hogy megúsztassa égi hajóit. A Szél játékos. A Szél kópé, beletúr rasztáimba és feldíszíti szalmával. Talán most is lengedezik pár szál a fejem búbján. A Szél körbe suhog, megcibál, tovaleng és fütyül a világra. De a Szél erős is. Fákat döntöget olyan robajjal, hogy gyakran húzom be én is a fejem a vállaim közé, akárcsak Tortu. Összetör ezt-azt, recseg és ropog az egész világ, mintha csak egy puskaporos hordó volna az Ördög kemencéjében.

 De ez ritkaság. Többnyire kékell az ég és zöldell a fű, én meg szerszámokkal a kezembe adom le a helyzet jelentést a gazdának: Megyek megjavítom a tetőt! Megyek felaprítom azt a fát, a zöldet, a leveleket meg kecskékre bízom. Ők majd gondoskodnak a nyomok eltüntetéséről! Megyek...

 -Tranquilo Dzsordzsi, nyugalom. - Dzsordzsi én vagyok, még mindig nem sikerült elsajátítaniuk a nevem kiejtését. De legalább értik ezt: El aire no es basura. A levegő nem szemét. Értik, és most már kilapítják az üres tejesdobozokat, szabadon engedve a levegőt, hogy tegye azt, amire hivatott: Éltessen.

- Nyugodt vagyok - mondom a gazdának.

- Várj még! Be kell szerezni ezt meg azt. Addig is várj és nyugalom. - Legtöbbször ezeket a válaszokat kaptam, aztán végén kiderült, nem is várunk semmire. Csak úgy várunk. Ez nemzeti, tudjátok? A gazda apja se kapkodott sose, meg az ő ősei se, meg azok felmenői, akik egészen Kolumbusz Kristófig vezethetők vissza. Kolumbusz Kristóf, mint tudjátok, ő fedezte fel Amerikát - Nem! Nem a vikingek! - nagyon katalán volt, mint az a tipikus katalán mezei növény, a Csomós ebír, ami világszerte nő.

 Tranquilo, mondják és nekem nem fér a fejembe, miért nem lehet mozgás közben is nyugodt maradni? Olyan lehetetlen és elképzelhetetlen, hogy munka közben is nyugodtak legyünk? A mászásra gondolok. Legtöbbször nagy meló, már-már akkora, szinte feledteti velünk miért is csináljuk. Miért gyötörjük a testünket edzéssel, sőt elménket is, mert gyakran jelenik meg kusza-fantazmagóriák közt egy-egy nagyon áthajló, hosszú, kíméletlen és veretős sziklafal. Találkoztam egy amerikai sráccal, nem is olyan rég, aki 2 évig gyakorolt egy 9a nehézségű útvonalat. 2 év! Nyilván ez sok fejfájást okozott, sok kudarc, panasz, lemondás és ugyanakkor odaadás, öröm, ötletelés, sikerélményt jelenthetett. De biztos vagyok benne, a megmászásnál nyugodt volt, mert aki túl sokat izgul, az remeg, akár a kocsonya, és aki remeg, az leesik. Punktum. Bármekkora is a tét, a nyugalom elválaszthatatlan társa a sikernek. És még valami. A cselekvés. Ahogy az egyik barátom mondaná: a tett halála a tökölés. Lehetsz nyugodt, de a fal alatt héderelve sose fogsz feljutni. Csinálhatsz fekvőtámaszt, futhatsz maratont, diétázhatsz, még ettől se fogsz feljutni a fal tetejére. Mozdulj, tedd!

Nyugodt vagyok, de a tetőn egy hatalmas lyuk, sehogyse képes befoltozni önmagát, és belül meg ázik és mállik, ahogy várunk és várunk, mígnem majd talán az alapjaiban remeg meg az öreg ház, magába dől, és jaj annak, aki benn maradt!

 Nyugodt vagyok, de létezésemben is tátong egy hatalmas lyuk, sehogy se képes befoltozni magát, mert a gazdája a fellegekben jár. Elvarázsolódtam és megfeledkeztem arról, hogy ha a fantáziám élénk is, nem menekülhetek mindig a képzeletbeli világomba, a képzeletbeli barátaimmal. Nem megoldás. Keleti bölcselkedők szerint az élet, ami jelen pillanatban körbe vesz minket, illúzió, rendkívül gyatra hamisítványa valóságnak. Én úgy mondanám ez is a valóság része. Mint a halak az akváriumban, és ők egy nagy szobában, mi meg a Tejút-rendszer Orion ágán, a Föld nevű bolyongón. A halakkal együtt... A valósághoz tartoznak az álmaim, elképzeléseim, vágyaim, ahogy a valósághoz tartozik a környezetünk is, és az is, amit Nirvanának, Mennyeknek, Shangrli Lának és a Végtelen Vadász Mezőknek hívunk. Én meg a kettő közepén: a bennem élő-lüktető varázsvilág, és a körülöttem tündöklő mindenség közt állok, mint egy kis kapu, amit elfelejtettek bezárni – véletlenül - és ki-be jár rajta az, aki vagy ami csak akar.

 Azt hiszem, önzőségnek számítana, ha csak a belső világommal törődnék, de úgy szintén az lenne, ha csak a külsőségeket istápolnám. Pedig valahol ott az a fránya luk is, nem hiába vagyok itt. A feladat adott: javítsd meg! Tedd szebbé és élhetőbbé a világot, mind a saját bőrödben, mind a külvilágnak! Szinezz, hangolj, járd, tedd és szeresd! Ne halogass, mert megfeledkezel a feladataidról, a vágyaidról, aztán meg csak leshetsz, ahogy minden elázik, majd mállik, a dolgok kicsúsznak a kezedből, a talajt kirántják a lábad alól és minden magába roskad. Jaj annak, ki alatta marad!

Eljött a március esőháton és én elengedtem a dolgokat. Nem az én életem. Nem én rám fog omlani ez a kóceráj. A saját tetőmet kezdtem el javítani, mikor egyik reggel a kezembe nyomták a szerszámot: Most jött el az idő. És én segítek.

Békesség

Zsolti