Zsolti Tolla

A Pálya foglyai

Nagyon megörültem, mikor Pad Marian és párja, Szabi elhívtak Olaszországba mászni. Végre mással is osztozhatok élményeimben és nem elveszetten tengődök a Dolomitok lábai előtt. Még akkor is boldog voltam, mikor Olaszország helyett Horvát-, majd Szlovénia lett: kiszabadulhatok börtönömből, a beton és műfal szorító fogságából és jól ismert, mégis rég látott tájon nyugtathatom megfáradt szemeimet. Ráadásul sikerült az autót is megtölteni, csatlakozott hozzánk Edina és Andris is.

Indulás napjához közeledvén már formáltam magamba a beszámoló egyes részeit, amit szerettem volna elmondani, csak úgy bárkinek. Na igen, így jár, ki előre iszik a medve bőrére, mehetett az egész a kukába... Sebaj.

Bevallom őszintén, még mindig nem nézek időjárás-jelentést. Csak annyit láttam az egészből, a tél lassan átcsúszik tavaszba, a fák néhol rügyeznek. Bár még elfagynak, mégis ők a tavasz előhírnökei, és oly jól esik a szemnek a változatos szín, a téli fakóság után. Nyugodtan hajtottam hát este álomra fejem, minden tökéletesen megy magától.

- Ítéletidő van oda kinn! – mondja reggel Zsika, majd beveti magát a ládájába, ahol a túlélő-felszereléseit tartja. Hálózsákok, pokrócok repkednek szanaszét. Valahol az alján meg is találja, amit keres, a Greenpeace-es esőálló poncsóját. – Ez majd megvéd! – kétkedve veszem át, a lépcsőházat alapjaiban rengeti az orkán erejű szél...

Hamarosan megérkezik a fuvar is, itt az ideje, hogy induljak. Eső, szél és hó folyamat ostromolják a pözsót, de kit érdekkel, ha Szlovéniában napsütés vár minket... Legalábbis ezt remélem, bár egyre jobban kételkedem mindebben. Látótávolság minimalizálódik, ha tíz méterre ellátunk, örülünk, de nem ritka az olyan szakasz, amikor a kocsi orrát se látjuk. Az egyik ilyen hirtelen jött hóátfúvásban nem kis meglepetés ér minket, mikor előttünk a semmiből egy szürke kocsi jelenik meg. Csőlátás üzemmód azonnal bekapcsolódik, idő lelassul, szinte áll. Szabi, a sofőr fékez, majd balra rántja a kormányt. Ki-ki megfeszül vagy elengedi izmait, én Edinába karolok, talán még sikítok is - mindenesetre örülök, hogy nem készült rólam pillanatkép, nem lennék rá büszke. Azonban bárhogy is próbáljuk, szemünket takarva, képzeletbeli féket taposva - az ütközés elkerülhetetlen. Furcsa látvány, mikor az autó borítása fröccsen szanaszét, miközben az autó fékezhetetlenül csúszik az autópálya balszéle felén rostokoló, jókora oszlop felé. Villámgyors manőver következik, amit akkor nem is fogunk fel és máris a három méter széles, füves leállósávon találjuk magunkat.

- Hogy úsztuk meg ennyivel? - kérdezzük később, mire Szabi csak ennyit felel: Az egyetemen elcsesztem félévet Collin McRay Rally-val...

Miután kikászálódtunk és meggyőződtünk mindenki sértetlenségéről, úgy döntünk, betérünk egy kávézóba elintézni a papír munkákat, majd amikor mindezzel végzünk, felmerül a kérdés: merre tovább? Karambol ide vagy oda, mi mászni akarunk – nem hiába mondják, a mászás függőséget okoz. Azonban senki se meri megkockáztatni a magabiztos kijelentést, miszerint fizetés és távozás után rögtön a sziklák felé vesszük az irányt! Ehelyett Nagykanizsa felé indulunk, hogy egy szaki mondja ki a végítéletet.

- Bárcsak itt lenne Krisz, az autók védőszentje, a bajba kerültek megmentője, a muon-katalizálta hideg fúziós Opelek szakértője! – szakad fel valamelyikünkből a gyászos panasz, és jogos a kérdés... Hol vagy Krisz?

Nem jutunk messzire, mivel a pözsó komputerje pár kilométer után hibát jelez. Hogy milyet, azt nem tudjuk, csak a szerviz állapíthatja meg. Nincs mese, meg kell állni, még mielőtt nagyobb slamasztikába kerülünk. Telefonálunk, mint az örültek, kibúvókat keresünk. Nem sokára akad is, Szabi teszi le készülékét elégedett mosollyal.

- Ki volt az? – kérdezi Marian.

- Tréleres Gabi.

- Tréleres Gabi?

- Így mutatkozott be. Azt mondta, úton van és hoz nekünk csereautót, amivel hazamehetünk.

- Vagy Szlovéniába... - vetem közbe, és hamarosan csak úgy sziporkáznak az ötletek, mi-mindenre lehet használni más autóját. Aztán eszünk egy kicsit, és barkobázunk, aminek rendszeresen a hó, szél, jegesmedve és effélék a megfejtései. Ismét eszünk és láss csodát, el is telt röpke négy óra, észre sem lehetett venni. Ekkor újra csörög a telefon, Tréleres Gabi az. Szívfájdító hírt közöl velünk: tömeges baleset zárja el az útját. Szerencsétlen tűzoltók alig férnek a roncsokhoz. Nem valószínű, hogy elér hozzánk, pedig szívesen megismertük volna. Nincs mese magunkra maradtunk, nem tehettünk mást, nekivágunk az immár sarkvidékké vált autópályának. A látótávolság, ha lehet még rosszabb, így óránként harminc kilométerre csökkentjük a sebességünket.

Fonyód után ismét lelassul minden, utolérjük a dugót. Eltelik egy óra, aztán még egy, az autó mozdulatlanul áll a többivel együtt. Barkobázunk, eszünk, kiszállunk átmozgatni elgémberedett végtagjainkat, de a jeges szél eszeveszettül megtépáz és visszavonulásra késztet minket az autóba, ahol oly lassan telnek a percek, mintha csak a nyárra várnánk. Filmet nézünk és rimánkodunk, de nem történik semmi. Számomra akkor válik csak igazán komollyá a helyzet, mikor a rádióban megszólal Csonka Pici rég elfeledett száma, a Ding-Ding-Dong... „Nem akarok erre a számra meghalni!” Jut eszembe ez a mondat a Zuhanás a csendbe című filmből.

Siófoknál leterelnek minket a pályáról. Addigra országszerte nyitják ki az iskolákat, könyvtárakat, hogy védelmül szolgáljon az úton rekedteknek. Civilek fogadnak be vadidegeneket, az egész ország dolgozik azon, hogy ne maradjon senki se fedél nélkül... sajnos mindenkin nem lehet segíteni.

Sors iróniájára Andris mutat rá, mikor a nyaralóövezet mentén döcögünk végig:

- Ott a nyaralónk, ahol meghúzhatnánk magunkat... csak a kulcs nincs nálam. – Ezért kénytelenek leszünk felkeresni a Baross Gábor Szakközép- és Szakiskolát. Nem mi vagyunk az elsők, parkoló helyet alig találunk, pedig a következő melegedő sincs olyan messze. Portás Tibor megértő, azonnal elszállásol minket a női öltöző padlójára fektetett szivacsokon. Csajok lefekszenek az egyikre, mi még egy kicsit ébren vagyunk és beszélgetünk. Hajnal kettő felé jár, és emberek még mindig érkeznek: idős házaspár lép be az aulába csonttá fagyva, átkozottul éreznénk magunkat, ha a kemény padlón aludnának, mi meg a szivacson. Helyünket átadva a tornaterem padjain éjszakázunk.

Másnap nehezen kelek fel. Rosszul aludtam az éjjel, azt álmodtam, egy szupercella ragadt el... bolhából elefánt: tudattalanom szereti a túlzásokat. Összepakolunk, és ezer hálát rebesgetve elköszönünk.

A szél mit sem változott, ugyanúgy süvít és zúg. Valamiért nagyon haragos ránk, emberekre, bárcsak tudnánk miért? Elindulunk, de nem haza, az még lehetetlen lenne... Hihetetlen, valaki több mint húsz órája rostokol egyhelyben. Utunk a város széléig tart, Andrisék nyaralójáig. Még reggel, míg aludtunk sikerült lebeszélni a kertésszel egy találkozót, aki pótkulccsal kinyitotta előttünk a hangulatos nyárilak ajtaját. Jól befűtöttünk és bereggeliztünk, majd állampolgári kötelességeinket próbáltuk teljesíteni az utakon, és itt eljutottam a tanulsághoz.

Elmúlt néhány órában sokszor megpróbáltuk levonni a konklúziót: mindig legyen nálad a nyaraló kulcs. Hóviharban lassan hajts, vagy egyáltalán ne, és főleg ne mászni... satöbbi. Ezek a fizikai következtetések, de nem bírom komolyan venni, hiszen ezek mind apró dolgok és ha nem ezeken akadunk el, akkor talán máson. Mindenre nem gondolhat az ember, bármennyire is felkészült. Akkor mégis mi értelme volt ennek, mit tanultam ebből? Mert valamit mindig tanulok, ha kell többször is felpofoz az élet, csakhogy észrevegyem magam. Úgy gondolom, ezzel mindenki így van.

Sokszor nincs képességünk adni és ajándékozni, ha egy hajléktalan pénzt kér tőlünk, úgy gondoljuk tíz forintot nem ér, noha a barátainknak és családunknak sokszor felajánljuk segítségünket. Ez mégis egyfajta üzletnek számít: cserébe megbecsülést, szeretetet várunk. Pedig a szeretet ingyen van, forrása kiapadhatatlan, a becsület meg szart se ér, még egy hóviharban sem lehet felhasználni.

És a szeretet? Azzal mit kezdesz? Vannak, akik azt mondják, az élet értelme a szeretet, és én hiszek nekik. Az elmúlt hétvégén, úgy vélem sok embert rá késztetett az idő, hogy önzetlenül szeressen. Még sose tapasztaltam ilyen fokú szolidaritást, ami az emberekben volt. Sokan nem kaptak érte pénzt, sem oklevelet, mégis időt, energiát, komfortot és anyagiakat fordítottak rá, hogy valaki vadidegennek (nem ritkán többnek) segítsenek.

Ez szép és jó, de nem én lennék, ha nem a „félig üres, félig tele pohár” szemszöggel vizslatnám mindezt:

Valóban szükséges ehhez egy katasztrófa?

Békesség

Zsolti