Harmadik rész
Szerda reggel arra ébredtem, hogy Drusza átgurult rajtam. Úgy néz ki végett ért a korán kelő szériám. Megkérdezte kérek-e kávét, én nemmel feleltem. Kitartottam a kakaó mellett. Kikászálódva az ágyból éreztem, hogy tegnap jócskán sokat sétálhattunk. Olyan volt mintha leradírozták volna bokám alatti részt. Kellemes zsibbadás közepette megkezdtük a napot.
Kint hűvösebb volt a levegő, így Drusza felvehette új mászó nadrágját. Én telipakoltam a táskámat cerbona szelettel és hanyag eleganciát erőltettem magamra kigombolt ing jegyében. Eszembe jutott, hogy édesanyám mennyire is förtelmesnek találta ezt a kék kockás darabot és, hogy konyharuhának titulálta. No, nem baj.
Háttérben a trambulin.
Viszonylag könnyen eltaláltunk a Karma szektorba. Druszával már jártunk itt, így tudtuk merre is kell tartani. Jó volt újra itt lenni és látni azokat a tömböket, amiket 3 éve hátra hagytunk. Az erdő gyönyörűséges. A fák úgy játszanak a napfénnyel és az árnyakkal akár a kisgyerekek a csattogós lepkékkel. A levegő friss volt és üde.
Nem nagyon szerettem a traverzálást (oldal irányú mászás), de találtam egy nagyon szép követ. Nagyon örültem neki, amikor egyedül, szpotolás nélkül, csendben és tökéletes harmóniában megmásztam. Éreztem, hogy ez fontos érzés, de még nem tudtam mit kezdeni vele. Közben találtunk egy nagyon zsír él mászást, ami nagyon izgalmas volt.
Visszamentünk egy régi projektünkhöz, amit első itt létünkkor próbálgattunk. Hatalmas tukkó fogásokon kellett mocorogni az elején, majd a kimászáshoz le kellett menni Zenbe, és igen csak homály fogásokon ki a tetejére. Pár próba után Druszának beakadt és rá nem sokra én próbáimat is siker koronázta. Sajnos ezt nem vettük fel, mert a kamera lemerült. De tényleg.
Sikeren felbuzdulva kerestünk néhány nagyon nehéznek számító bouldert, amin több-kevesebb sikerélményünk volt. A több alatt azt értem, hogy felbírtuk emelni a seggünket a földről.
Nap végére igencsak rámentünk a projektezésekre, és itt kezdett kicsírázni bennem az a nagyszerű dolog, amit a traverzálásból nyertem. Észrevettem, hogy szeretek elkalandozni a tömbök között és magányosan felmászni egy-egy könnyebb kis tömbre. Két nehezebb mászás között egy könnyebb.
Végül aztán elkezdtünk fázni. Ezelőtti napokban közel 30 fokra rúgott a hőmérő, most meg alig lehetett 20. Okés én még emlékszem, hogy milyen volt az, amikor vízszintesen esett a hó, de azért nekem is be kellett gombolnom az ingem. Lányok ellopkodták a ruháinkat és azt is magukra aggatták, majd amikkor ez se segített elindultunk hazafelé.
Útközben megcsodáltam a hatalmas fákat, és megpróbáltam leszakadni a többiektől, hogy kicsit elcsendesedjek az erdőben. Persze a többiek megvártak, úgyhogy ezt későbbre halasztottam. Otthon még nézegettük a tegnapi tészta maradékot, de inkább arrébb raktuk és azt mondtuk „jó lesz ez még holnap…”
Másnap felébredtünk, és örömmel konstatáltuk, hogy ennyi nap után se csappant meg élelmiszerkészletünk. Ezt meg is koronáztuk egy győzelmi sajtos omlettel, amit Marian készített. Viszonylag hamar elkészültünk és neki indultunk Rocher de la reinebe. És akkor megint kezdődött. „Hol vagyunk, merre menjünk?” Szokásos kérdések és az elnök szidása…ki más hibája,ha mi eltévedünk?
Bear Grylls barátunk erre járhatott
Az erdő közepén találkoztunk 2 angol hogzilla nénivel kik ugyan azt a szektort keresték, mint mi. Közös tanakodással rájöttünk, hogy nem is jó parkolóban vagyunk. Kavirnyáztunk egyet még az erdőben, majd áttértünk a helyes parkolóba. Kis sétával megtaláltuk a Bois Rond nevű szektort, ami nagyon tetszett nekünk, de mégis tovább siettünk.
Végül megtaláltuk a keresett szektort. Egy Nagy domb tetején álltunk sok-sok kőtömb fölött. Igyekeztünk lejutni a központi kőhöz. Kicsit „Ultimate Survival” hangulatom kerekedett, ahogy kőről-kőre ugrándoztunk. Nagyon élveztük ezeket a kis kirándulásokat, hiába is voltunk eltévedve. A kőrengeteg közepén ledobtuk a cuccunkat, és szétszéledtünk, hogy felmérjük a mászhatósági faktort. Kábé negyed óra múlva, mikor visszatértünk összepakoltunk és egymást győzködtük: Bois Rond jobb. Tehát visszamentünk.
Szépen bemelegítettünk pár boulderen majd elkezdtünk keménykedni. Másztunk pár 7a körüli utat, és végre úgy éreztem, ennek ilyennek kell lennie. Tiszteletem és türelmem beérett, és magához engedett a szikla. Mászásomat a jó kedv, poénkodás, és egy csepp lazaság jellemezte. Már nem voltam az a „nem biztos, hogy ki tudjuk mászni” srác, hanem inkább pökhendin azt mondtam: „simán. Nincs ezzel probléma” és közben éreztem, hogy önmagam karikatúrája vagyok. Könnyebb kunsztoknál énekeltem, Néha Pressertől a Nagy Utazást, amit szerintem kiválóan elő tudok adni.
Balázs sokat szórakoztatott minket azzal, hogy felmászott egy magas sziklára és mély hangon azt búgta: „Szimba! Egy napon ez mind a tiéd lesz…”
Sötétedés előtt találtunk egy kis plafonos tömböt, amin a mászások után igen jókat szórakoztunk, és mivel hiányzott az edzőtermünk, ezért elkezdtünk gyúrni rajta. Természet abszolút megalázása…lett volna, ha komolyan vesszük.
Szépen haza értünk,és neki álltunk a szertartásainkhoz. Vacsorafőzés, és a maradék tészta áthelyezése máshová. Egyszer csak egy igen furcsa dolgot vettünk észre az asztalnál ülve. Szomszédunk, ki legalább 45 volt és állandó jelleggel világos vászonnadrágot, halványpiros hosszú ujjú inget és rá világos mellénykét viselt amolyan olasz víkend-gengszterként, csomagtartójából szortírozni kezdte a revolvereket. Egy-két puskát a vállához emelt és azzal pásztázta a környéket. Kíváncsian kémleltük mi lesz ebből. Később odajött hozzánk és baromi kevés angoltudással megkezdődött a Francia Magyar nagykövetség tárgyalása. Nagy nehezen elmondta nekünk, hogy a gyereke elvágódott a biciklivel, összezúzta az arcát és kórházba került. Mi inkább a fegyverekre gondoltunk, de ezt nem jeleztük felé. Kiderült az is nagy nehezen, hogy srácnak elromlott a biciklifékje. Balázsék megjavították neki, majd invitált minket egy kis heroinra vagy elmondta, hogy ő rendőrségnél dolgozik a drogosztályon. Ezt a részét nem értettük annyira, minden esetre jót beszélgettünk vele.
Péntek reggel arra ébredtem, hogy esik az eső. Amilyen gyorsan csak tudtam felöltöztem és kirohantam leszedni a slack-linet. Ijedség nagyobb volt a kelleténél, mert a feszes sátorfalára lehulló apró esőcseppek sokkal nagyobb hangzavart kelltettek, mint amilyen vészesek igazából voltak. Mindenesetre úgy döntöttük, hogy délelőtt Fontainebleau belvárosában sopingolunk egyet és megnézzük a kastélyt.
A város csendes volt és nyugodt. Pékségek sokaságai felől kellemes sütemény illat áradt felénk. Az eső elállni készült, de a ringlispíl még békésen pihegett. A Zsalugáterek mindenhol tárva, az ablakokból néha egy-egy arc nézett ki ránk kíváncsian.
Megnéztük Napóleon egykori tartózkodási helyét, majd elindultunk Rempart felé. Parkolót könnyen megtaláltuk, mert itt jártunk első nap is. Rempart a Cuvier est körzet egyik szektora ami Bas Cuvier mellett található. Bevetettük magunkat az erdőbe. Egy kis séta után köveket látunk meg, melyeken ziásfoltokat véltünk felfedezni. Úgy néz ki ez könnyen ment. Gyors melegítés és nyújtás után nekiestünk a falnak. Pár szép tömb megmászása után rátaláltunk egy nagyon szép kis útvonalra. Viszonylag magas, áthajlós és nehéznek tűnt. Hamar elkezdtük ostromolni. Druszával 3.próbára meg is másztuk és a kalandos lejövetel után a fal alatt beszéltük meg a mászás örömét. Ekkor helyi arcok jöttek oda hozzánk, és Marian megkérdezte mi ez,és hogy hol vagyunk. A Srácok készségesen válaszoltak. Duroxmanie 6c+. Ez több ízben is megrázott. Valami 7a+ saccoltunk volna neki…sebaj, de az is kiderült ebből,hogy totál nem is abban a körzetben vagyunk, amit kinéztünk magunknak. Ezért felkerekedtünk, útnak indultunk és megtaláltunk egy másik körzetet. Visszafordultunk és végre ott voltunk Rampartba. Hely nagyon dögös volt, viszont kevés könnyű boulderrel rendelkezett, épen ezért visszatértünk a Bas Cuvierbe, hogy jó sokat másszunk. Én már nagyon vágytam a mászásra, ezért előre siettem. Mire a többiek utolértek addigra már megmásztam 4 tömböt. Az utolsó két napban kicsit ráfeküdtünk a kamerázásra ezért nem készítettünk nagyon fényképeket. Ekkor éreztük csak meg igazán, milyen közel is vagyunk a hazainduláshoz. Eszünket vesztve próbáltunk minél többet mászni. Állandóan a falon voltunk, mint valami idegesítő pók. Végül meg kellett barátkoznunk azzal a ténnyel, hogy az idő ellen nem nyerhetünk.
Szombaton, az indulásunk reggelére csodálatos nap virradt. A nap korai órákban is erősen sütött. Az égen apró bárányfelhők úszkáltak át igen lassan és ráérősen. Hamar megreggeliztünk (Kivégeztem a tésztát óó jeee) és míg Noncsiék bementek Melunba rendezni szuvenír égető problémájukat, addig én jókedvűen szendvicseket gyártottam a hazafelé útra. Összepakoltunk, kitakarítottunk és magunk mögött hagytuk átmeneti otthonunkat. Délre bőven kiértünk a tegnapi mászó körzetbe. A parkoló előtt megálltunk, hogy egy kicsit elmélázunk egy kis butik portékáin. A többiek itt próbáltak megszabadulni felesleges Euróitól. Mivel nekem eddig se volt pénzem, hamar meguntam, minek fájdítsam a szívem ilyeneken? És éreztem is, hogy csábít magába az erdő.
Magányos mászásaimnak ez a nap volt a csúcspontja. Nem igazán időztem sokat egy tömbnél. Mentem és mentem. Már a kresspedet se vittem magammal…Kezemben a talált lábtörlővel, fejemen kalappal egy kevés ziával eltűntem a többiek elől. Jó érzés volt, éreztem, hogy valami ragyogás vesz körbe. Igen ezt az érzést kerestem, ezért jöttem ilyen messze el. Néha felmásztam egy tömbre és végig néztem mi terül el alattam. Valamikor csak behunytam a szemem, és napoztam. Végül a többiek is utánam jöttek. Büszkén mutattam miket másztam meg és egy-két gyöngyszemet nekik is ajánlottam.
Közben 5óra lett…hamarosan indulnunk kellett,mert vasárnap időben akartunk hazaérni. Még felmentünk egy könnyebb kőre, ahol megpróbáltunk mindent magunkba zárni, hogy magunkkal vihessük haza. Láttuk a szép felhőket és a lehetetlenül kék eget mögötte. A Fákat, Tömbökön sütkérező gyíkokat. Fenyőillata édeskésen kúszott föl orrunkban, hogy utána szétterüljön egész testünkbe és azt mondhassuk: Kurvára nem akarunk haza menni.
Az elrugaszkodás a legnehezebb. Ha az ember valami újat kitalál magának mindig a kezdet a legnehezebb. Régebben írtam már, hogy milyen könnyen beleéli magát az ember ebbe a mesés világba. Mintha mindig is ott lett volna. Kissé furcsa volt, hogy most ki kell szakadni ebből. Ami eddig a napjainkat jellemezte egyik percről a másikra távolodni kezdett. És a távolság rohamosan nőtt. Egyik pillanatban egy tömb tetején flugosan ülök, másikban egy autóban és a harmadik pillanatban egy bőrborítású forgószékben laptop előtt több mint egy héttel később. Mintha három különböző emberre gondolnék, pedig mindegyik én vagyok. Hazaérésem után sokan kérdezték, hogy bírok itthon lenni? Hogy bírok bemenni dolgozni. Tudjátok 16óra utazás hosszú idő, és az embernek van ideje átszellemülni, akklimatizálódni. Különben se láttok most más lehetőséget. Ez van. Az élet megy tovább, és mi próbálunk utána loholni. Aki pedig a múltban él rossz ösvényen halad. Persze én is előveszem emlékképeimet, de nem olyan sokszor. Nem akarom, hogy megfakuljanak, és értéküket vesszék. Itthon vagyok, és most itt kell hasznosítanom, amit kint megéltem.
Vége.
Zsolti
Második rész
Húsvét vasárnap. Nem beszéltünk meg nagyon, hogy mikor kelljünk ezért mindenki akkor kelt, amikor akart. A túra elején mindig engem dobott ki az ágy legelőször. Megmosakodtam majd csináltam magamnak egy kiadós bögre, forró kakaót és kiültem vele az asztalhoz. Arcomon sütkérezgetett a lágy reggeli nap és én figyelmeztettem magam, hogy ezeket az apró kis szépségeket ne vegyem félvállról. Itt vagyok Fontainebleauban. Minden pillanat értékes és ünnepies. Vajon miért nincs ez így otthon?
Közben felébredtek a többiek és nekiültünk a reggelinek. Szerencsére sok kaját hoztunk otthonról, így választék akadt bőven. Sajtok,zöldségek,kolbász, padlizsán-krém és a kenyérfélék királya:
Kaja után megszavaztunk magunknak egy kis biciklizést Melunban. Tökéletes demokrácia. Az itteni emberekből még nem veszett ki az illem. Ha mosolyogtam rájuk visszabazsalyogtak. Az idős nénik nem rohantak a busz után maguk mögött húzva a gurulós banyatankokat. Nyugalom, békesség és fekák. Megdöbbentően sok feka.
Aztán rákapcsoltunk. Illetve csak azt hittük. Na mindegy,szóval elindultunk Apremont nevezetű szektorba. Megérkezve a parkolóba örültünk, mert sok kocsit láttunk. Biztos felkapott ez a rész, gondoltuk. Kalauzt forgattunk és a táblákat néztük, majd végül elindultunk az erdőbe. Persze mindenhol kavics és szépen kitaposott ösvény. Joggal gondolhatja az ember, hogy jó úton van és a következő kanyar után bikinis mászó lányokkal találkozik egy hatalmas kőrengeteg közepén. De nem. Már megint Sarkozyt szidtuk. Rájöttünk, hogy tökre más irányba mentünk, ezért visszaigyekeztünk a parkolóban, ahol egy kedves lakókocsis úrtól kérdeztük meg, hogy ő szerinte merre kell menni. Ekkor oda lépet hozzám egy fekete gyönyörűség, akitől kapásból elolvadtam és ő a kresspedre mutatva megkérdezte tőlem, hogy mi ez. Miután megbeszéltük mire való, kapcsolt az agyam, hogy mennyire is rossz helyen lehetünk, ha itt ilyen dolgokat nem tudnak. Hajóval sivatagban.
Végül rátértünk a helyes útra,de még itt is túráztunk legalább 2 órát,mire találtunk egy egész kis szektort közepén egy nagy áthajlással és sok boulder problémával. Itt ütöttünk tábort. Sajnos erről a részről nincsenek képeim, mert inkább kameráztunk,hála Barninak, aki kölcsönadta a kameráját. Balázs itt egész keményen odavágott egy boulder amihez nekünk nem sok esélyünk volt. Szerencsére ezt is felvettük. Kis idővel később odébb álltunk és találtunk egy nagyon szép befelé dőlő rámpát, amit megint csak Balázs mászott meg. Úgy látszik, fekszik neki az ilyen homályfogásokon kepesztés.
A kempingben visszatérve kialakult egyfajta rutin: Sör,vacsi,még egy sör,fogmosó-páré, alvás. Vacsorára fantasztikus salátát, sültsonkát, grillezett halrúdat (Drusza szerint rák) és Rizst csináltunk.
Este lefekvésnél kicsit átgondoltam a mászásaimat, és rájöttem, hogy visszatért Samu. Még fiatalabb koromban, amikor elkezdtem mászni és tériszonyos voltam, olyan erősen dolgozott bennem a psziché és a magasságtól való félelmem, hogy nevet kellett adnom neki. Ő lett Samu. És itt volt, de bemutattam neki képzeletben, földbe döngöltem és az arcába üvöltöttem: testem és lelkem felett én uralkodok. Testem az én játékszerem, riogasson másokat. Ezután mély álomba szenderültem.
Megérkezve megint megértettük, miért ez a legkedvesebb része a mászóknak. Béjvácsos talaj, áthajló viszonylag magas sziklák, testerős mozdulatok. Aki barnulni és izmozni akar annak itt a helye. Az emberek itt, mint egy nagy hippi kommunába vannak összeverődve. Slack-lineznak, labdáznak, meteoráznak. Itt teljesen átadod magad a környezetednek. Lábammal beletúrtam a meleg homokba, és mélyen beszívtam a levegőt, melyben homok, szikla és egy kis fenyvest éreztem. Ilyen lehet a karácsony Ausztráliában.
Örömmel nyugtáztam, hogy tegnap Samu likvidálása eredményesnek bizonyult. Mászás élvezetes volt és a lejövetelekkel se volt már olyan bajom. Ja igen. Erről is kellene írni.
Na, már most, ha valaki felmászik egy tömbre, onnan le is kell jönnie valahogy. Nem, mint a kötelesnél, hogy csak leengedik. Felérsz, és jobb esetben van egy könnyebb része is a kavicsnak, ahol lesétálsz/mászol/csúszdázol. De néha nem. Néha át kell ugrani egy másik tömbre, hogy onnan rácsimpaszkodhass egy fára, amin lemászhatsz. Sokszor viszont csak leugrasz róla.
Egyik kedvenc tömbünk egy hatalmas kő volt, melyen kb 2 és fél méter magasságban ment egy kis plafon. Viszonylag nagy fogások voltak, és a kimászás se volt nagyon nehéz. Csak magas. Noncsi, Drusza, Balázs és én ezt megmásztuk. Nagyon élvezetes volt és tetejéről hatalmas panoráma nyílt a szektorra. Kicsit le is ültem meditálni és örvendezni.
Még másztunk pár nagyon szép utacskát, homokoztunk egyet, és elindultunk haza, ahol Milánóit csináltunk sok tésztával. Olyan sok tésztával, hogy a fazékban úgy 30centi mélységet foglalt. Este még megbeszéltük a másnapot. Pihenő napot terveztünk, sok kultúrával: Párizs a szerelem és rózsaszín szagú főváros.
Kedd reggel egész korán kukorékolt a kakas…Noncsi Kotkodát állította be ébresztőnek. Nincs mese fel kellett kelni…Illetve a lányoknak,hacsak nem akartak sz@ros tangás punk csajoknak kinézni a divat fővárosába. Én részemről a durmolást választottam. Végül felkeltem és csináltunk egy jó kolbászos rántottát. Elkészültünk és jót röhögtünk a fiúkkal,hogy ez az első nap, amikor a lányok előbb beszálltak a kocsiba és várták az indulást,mint a kisangyalok.
Párizs Fontainebleautól 55 kilométerre van észak-nyugati irányba. Hamar meg is érkeztünk a városba, viszont annál később szálltunk ki az autóból. 2órán keresztül kerestük a megfelelő parkolót, miközben mindenféle hajmeresztő dologgal találkoztunk. Autósok egyik sávból át a másikba, egyenesen tartó sávból kanyarodnak, emberek futnak át az úttesten…örültek háza. De csak nekünk, külső szemlélőknek. Igazából itt ez a normális, ezt a ritmust kell felvenni.
Végül is ezt is megcsinálta Drusza. Beparkolt egy látszólag tökéletes helyre és neki indultunk a felfedező körútnak. Szerencsére velünk volt Noncsi, mert ő mindent tudott a városról. Kedvenc városa és iszonyú nagy tudásszomjjal és fáradhatatlanul indult neki, hogy felkutassa mindazt, amit eddig csak képekről és könyvekből ismert. Mesélt nekünk építészetről, királyokról, művészetről.
Hatalmas túrának néztünk elébe. Végig a Szajna partján gyalog. Emberek sokasága, látnivalók tömkelege mellett haladtunk el. Néha egészen lemaradtam a többiektől, gondoltam jól esik majd nekik egy kis romantikázás. Figyeltem az embereket, a kávézókat, turistákat. Észrevettem, hogy állandóan telivannak az éttermek teraszai. Az emberek már egész korán ittak. Kíváncsi vagyok milyen lehet egy belvárosi buli.
Notre-Dame előtt megpihentünk egy kicsit és azon tanakodtunk vajon merre lehet Au vieux champeur nevezetű mászó és túra szakbolt komplexum. Ezek olyan boltok összessége, mely több utcát is betölt,és minden kis boltjában külön-külön árusítják a pólókat, cipőket, kabátokat, köteleket. Hatalmas a választék. Noncsi felhívta Kriszt, mert volt egy olyan elképzelésünk,hogy van olyan bolond,hogy kapásból rávágja, merre kell menni. Eredmény még így is megdöbbentő volt, amikor gondolkodás nélkül mondta: balra, át a csak gyalogos hídon a Szajna felett és rézsútosan fel jobbra egy kis utcába…és igen! Sikerült neki.
Közben szép lassan besötétedett és autóval visszamentünk az Eiffel-toronyhoz, hogy napnyugta után a kisebb tömeggel magasba törhessünk és megcsodálhassuk Párizst. Fent irgalmatlan szél fújt. Persze hisz több mint 300 méterrel magasodtunk a város felett. Alattunk, mint kis világító éjjeli bogárkák ragyogták be a teret, ameddig csak a szem ellát.
Ismét felejthetetlen élménynek voltunk részesei, és Noncsi meg is jegyezte, hogy olyan jó,hogy eddig minden napra azt mondta „eddig ez volt a legjobb nap” és még meddig fokozhatjuk ezt? Hamarosan kiderül, de akkor hazamentünk és nagyfáradtan elégedetten bedőltünk az ágyunkba és mélyebb álomba zuhantunk, mint egy óceáni árok.
Csókoltatom önöket
Zsolti
