Back to future!

Vannak olyan reggelek, amikor azt se tudom, hogy fiú vagyok vagy lány. Ébredésem ilyenkor mindenféle átmenet nélkül történik meg. Csörög az ébresztő és anélkül, hogy tudatába lennék bárminek is egyszerűen elindulok a napom rögös útjain. Valószínűleg ilyenkor csak a létfontosságú funkciók működnek nálam. Szaglás, tapintás…ki van csukva.

Ez a szombat reggel is így indult. Az első gondolat, ami visszahozott a valóságba az volt, hogy Tardosra megyek…Jipiii. Gyors csomagolás reggelizés, és a megbeszélt időpontban egyedül üldögéltem a kötélen, kalauzt lapozgatva a lépcsőház előtt. Nem kellett sokat várnom. Jött is Gergely Gergő képzeletbeli autójával vezetést imitálva. Miután leállította a motort és letekerte az anyósülésnél az ablakot nagyvonalúan megengedte, hogy bedobjam a kocsiba a cuccomat.

Így robogtunk tovább a valós autójához a parkolóba. Bandát is összeszedtük: Lidi és Norbi. Be a kocsiba és indulás…Gyönyörű napnak ígérkezett egy gyönyörű Sárga jól karban tartott Ladával. A Kényelmes bőrülésben süppedve, kazettás magnót hallgatva hirtelen visszacsöppentem eltűnni látszó gyermekkoromba. Rég nem látott tájak, zöldellő rétek és a kedvenc fám köszöntött ránk, mint visszatérő utazókra. A Lada kellemes illata elandalított és a letekert ablakon bevágtató szembeszél a hajamba tépett. A K*rvák viszont nem voltak kint.

Végre megérkeztünk Tardosra. Elmentünk a horrorfilmbe illő elhagyott játszótér mellett, ami lassan már ki se fog látszódni a magasra nőtt giz-gaz miatt. Sziklához felérve örömmel nyugtáztuk, hogy a fal nagy része szárazz és a nagy tömegnyomor is elkerült minket. Nagy-fal alá állva mindig elfog egy enyhe félelem érzet. Régen nagyon sokat jártam ki ide Jenci cimborámmal és Gyula/Csabi/Attila éppen aktuális értünk felelős májsztróval. Legnagyobb falat kenyér nekem mindig is a Moha és Páfrány nevezetű út volt. Ez egy 24 méteres, akkoriban nekem nagyon nehéz és még pszichésebb repedés. Ha alá álok és feltekintek, mindig eszembe jut, hogy mennyit vergődtem és szenvedtem vele. Hihetetlen milyen rég is volt ez és ott a fal alatt mennyire is közeli. Hát nincs mese, azért jöttem, hogy jót másszak, miért ne kezdjem egy mumussal. Norbi is tett rá egy tisztességes Flash-t.

Közben Gergő Via Mala alsó részén melegített be. Úgy láttam, hogy őket is nevezhetjük öregmotorosoknak a sziklán. Semmi kétségbeesés, csak magabiztos mozdulatok. Ennek örültem vala. Második melegítőm Zergevadász volt…hát ez meglepően rosszul ment. Ez amúgy tipikus Tardosi út. Perem a perem hátán, nagyszerűen lehet rá edzeni campussal. Norbi is neki veselkedett, és számomra hihetetlen, de átnyúlta a kunsztot, amibe szerintem én beférek minimum egyszer.

Ebédelni felmentünk Norbival a faltetejére,ahonnan végig kísérhettük ahogy Lídia félelmet nem ismerve felrongyol a Bokros csomag nevű reinbung táblán. A fal tetején Győzelmi pacsival vártuk, pezsgővel és néger fiúkkal. Sajnos az utóbbi kettőről nem készült kép.

Kis napozás után megpróbáltam ifjúkori nagy álmomat, ami a Nagy-fal közepén egy simának tűnő fehértábla volt. Sabotage a neve. Hmm, fekszik. Norbi is megpróbálta, de neki nehéznek bizonyult, pedig a kunsztokat megoldotta…átnyúlássalJ Kis pihenő után Rámentem. Csodálatos érzés. Szeretek hosszú utakat mászni. Nem csak a fogáskombinációk, összetettség, hanem az érzések egész skálája miatt. A kunsztban pontos vagyok és gyors,mert nincs más lehetőségem. Csak erre figyelek. Aztán amikor túl vagyok rajta (ilyenkor boldog vagyok) még jön a következő szakasz, amíg nem jutok el a pihenőig. Idegesség, és verseny az alkarom durranásával…önmagamat próbálom nyugtatni: Nincs baj,csak a levegőre figyelj, cimbora. Aztán ott vagyok a pihenő alatt,és érzem,hogy rosszul csináltam:agyon szorítottam a peremeket,de minek…Most, vagy zúgok lefelé és kérdezhetem magamtól:Miért??? Lendületet veszek és rányúlok egy virágosládányi nagyságú fogásra. Valahonnan a messzeségből beszűrődik Bendi hangja: „Ez az! Innentől már nem rontod el”. Hát ennek nagyon örülök, bár én nem így érzem. Olyan, mintha a kezem nem is hozzám tartózna. Egy idegen test nőtt ki a vállamból. Levegő,kézrázás,ziázás,kézrázás…Ez így folytatódik, míg vissza nem szerzem önuralmamat és készen nem állok fizikálisan is a következő 8 méterre ami viszonylag könnyű,de nem árt az óvatosság. Elindulok...élménymászás, fantasztikus. Stand akasztás előtt lenézek utoljára, hagyom törjön csak fel az adrenalin.

Vigadtunk egy rövidet és engedélyeztünk magunknak egy utolsó könnyebb mászást. A Bajnokok Reggelije nagyon jó kis út, gyerekek:D

Persze minden jónak vége kell lennie egyszer, hogy átadják helyüket az újabb élményeknek és, hogy visszaemlékezve értékesebbnek tűnjön. Akkor se történt másképp: Összepakoltunk és búcsút intettünk a sziklának. Hátra hagytam emlékeimet hadd bolyongjanak a sziklaóriások között, hogy legközelebb újra visszajöhessek értük. Lent az autónál még Norbi megkínált minket spanyolsörrel, amit mi el is fogattunk felmenői neveinek imába foglalása mellett. Kivéve persze Gergő, mert ő vezetett. De sejtem, hogy ő is bírta volna:D Hazafelé menet Mick Jagger nagyon eltalálta a zenét, ami mindig összhangban volt a tájjal. Nekem elhihetitek hatalmas volt!

Zsolti voltam!

Jó éjszakát/napot!