Eresszetek ki!

Ha a város nem is öl meg, de azért érzem a nyomát. Hosszú volt a tél, noha egyszer-egyszer kijutottam természetbe, Magyarország kis szikláira. Mégis sokszor éreztem magam kutyául, panellakás ajtaját kapirgálva: Ne zárjatok be, eresszetek ki!

Hetek óta figyelem Koper időjárását, várom az első plusz fokokat, hogy útnak indulhassak. Február utolsó hétvégéjére remek, szikrázó napsütéses időt jósoltak a meteorológusok. Tüstént felkerestem kazincbarcikai tűzoltó barátomat, Kulcsár Gábort. Természetes, hogy benne volt a buliban, sőt az igazság, hogy már csak én hiányoztam a teljes létszámhoz. A hét hátralévő részét fizikai és mentális edzéssel töltöttem.

Mentális edzés Misja Pecre: Napsütésben sétálva tíz lépésenként álljunk meg, szorítsunk meg irgalmatlanul két képzeletbeli tufát, és mond a jelszót: Hánssssszííííí!

Csütörtök esti indulás. A vonat szokásos 15 perces késéssel indul. A fedélzeten egy apró emberke nagy batyuval, bakancsban és egy karton vízzel helyet foglal. Ez én volnék. Az utasok meghökkenve bámulnak: Ez a gyerek a hátán viszi az életét? Oda mosolygok nekik… most már minden rendben van. Kicsivel később Sasadi felüljáró lépcsői döngenek súlyos lépteim alatt. A parkoló természetesen üres, meg se lepődöm. Ledobom a táskám és ráülök, elmélázgatok, vajon hányszor vártam itt más és más autó érkezését bennük ismerős arcokkal, hogy egy újabb kaland kezdődjék. Szerettem ezt a helyet.

Még mielőtt bekönnyeznék a szép emlékektől, gondolataimat éles, vakító fény vágja félbe.

Megjöttek.

Kocsiba be, ablakot… fel, még hideg van. Gyorsan elkezdődik az információ csere: Ki hogy van, mit csinált télen… satöbbi, satöbbi. Utasok: Kovács Tomi, Yosemite és Patagónia járta veterán, Kulcsár Gabi, aki jócskán elvan látva Papo borával és irigyeli Tomi izmait ( na jó, nem csak ő), kollégája Attila, és én. Sofőr: Micu, F@sz@ zenékkel. A kocsiba továbbá jelen van öt és fél óra várakozás, néhány elgémberedett végtag, ülések és egy kormány. Már igencsak Szlovénia belsejében járunk, amikor Attila telefonja megszólal. Tibi hívta, egy Németországban élő barátja, kivel együtt kezdet mászni. Kiderül számomra, hogy ő lesz csapatunk hatodik tagja.

Jócskán hajnal volt, amikor megérkeztünk. Autóból kiszállva ezüstös sötétségbe ütközünk: A végtelen égbolt nem takar el előlünk semmit. Millió és millió csillag pislákol felettünk, és nini: Itt a hold mellett, az a kis fényes pötty a Vénusz, felette a másik a Jupiter. Ilyet nem látsz a hálószobád mennyezetén, igaz? Mikit és Tomit a kocsinál hagyva elfoglaljuk a táborhelyünket egy picivel feljebb. Csillagokat pásztázva szabadég alatt álomba merülök.

-Skacok, ez az alvás csillagos ötös volt. - mondom a jó reggelt helyett. Előbb még sötét volt, de egy pislantással később a felkelő nap fényében fűszeres illatot áraszt a mediterrán erdő, miközben a madarak csivitelve szinkront repülnek a felhőtlen égbolton. Szép a reggel! Gázfőzőn már rotyog a reggeli, amikor a parkolóban dudaszót hallunk. Rendőr kocsi parkírozott be a mieink mellé. Azonnal összepakolunk, és eldugdossuk táskáinkat a kövek mögé. Engem nem kaptok el élve! A vadkempingezésért súlyos büntetések járnak errefelé. Szerencsére Micuék kibeszélik a dolgot, és alszanak tovább.

Nem, édesanyám, nem fáztunk!

Melegítés után rátérünk a nagy vadakra. Kulacs Pticja Perspektiva kiterjesztését próbálja. 33 méter kemény harc a gravitációval. Én a magam részéről egyelőre a Giljotinat választom egy rövidebb, kb 19 méteres utat. Talán egy éve próbáltam már és otthon csináltam is egy skicc rajzott róla. Éppen ezért nem voltak váratlan fordulatok mászás közben. Próbáról próbára jobban haladtam. Mozgásom letisztult, már nem igen látszódott rajta, hogy hónapok óta, csak a műfalat koptatom.

A nap lemenőben volt, amikor egy utolsó próbára kötözködöm. A bánya kiürült, a fal alatt csak Tomi és én maradtunk.
- Kicsit elfáradtam, lehet, hogy totálégés lesz ez a próba - Mondom.
- Vagy inkább megmászod - mondja miközben grigribe berakja a kötelett.
Indulás!
A csendet csak a monoton légzésem szakítja félbe és a belső mantrám: Erős vagyok! Menni fog! Olyan magabiztosan szajkózom magamban, hogy kissé meglepődök, amikor a kunszthoz érek. Nocsak, Itt is vagyok? Igen! Nagy alsós után két kicsi oldalsóst fogok meg, amiből feljebb álok és jobb kézzel dinamikusan nyúlok az akasztás melletti jó fogásra. Egy pillanatig kétséges, hogy megtartom, de végül húzok rajta még egyet és biztonságban tudhatom magam. Innen már nem pottyanok, ha kell, felkönyörgöm magam az Úristennek is.

Este Koperbe megyünk. Egy tengerparti cukrászdát foglalunk el, hol kávét, sört és hatalmas süti hegyeket fogyasztunk. A kényelmes fotelekben egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek, érzem, hogy bármelyik pillanatban elszendereghetek.
Fizetünk és visszaindulunk a kocsikhoz. Esti világítás káprázatos, és ezek a hatalmas pálmafák… A macska rúgja meg, hogy nem hoztam a fényképezőt magammal! Jó lenne egy gombnyomásban rögzíteni nektek Az élet szép! érzést.

Az éjszaka túlnyomó részében azon gondolkodom, hogy mikor fog világosodni? Február végén még hosszúak az esték, nem mintha fáznék, a hálózsák elég meleg, és a hőmérséklet is jóval meghaladja a kritikus 5fokot. Hajnali órákban, amikor már úgy érzem, hogy kialudtam magam fejemet kidugom a hálózsákból, de friss levegő erőssebben súlyt le rám, mint egy kalapács, és megint elalszom.

Egyik reggel átsétáltunk Ospra

Gabito az isztriai popsztár

A barlanghoz menet letértünk az ösvényről, és a kiszáradt patak mederben haladtunk

A barlang (már ami belefért a képbe...)

Rákenról van!

Reggel ugyanaz a szituáció, mint az előző nap. Csuda jól érezzük magunkat, és szentül hisszük, hogy ma olyanokat mászunk, hogy azt nagypapa korunkban is felemlegetjük.
Majdnem.
Belenézek a Pticjába, de számomra nagyon nehéznek tűnik. Túl sok benne a harc. Ezért ott hagyom. Kicsit ez jellemző erre a napomra. Legnagyobb eredményem egy intenzív 2 órás napozás, és a kötélzsákon fekve hortyogás.
A lusta mindenit!
De, hogy ne maradjunk szégyenben Attila letolja Ninat, az ő kiszemelt útját, és Gábor is szép próbákat tesz a mumusára. Már oly jól nyomja, hogy az kétségbe ejtő… kétségbe is esik –egy kicsit- a maga módján.
Én is feltápászkodom, hogy masszírozzam Chiquitat egy 23 méteres utat. Mászás közben érzem, hogy nem vagyok topon. A tetején a kunsztnál el is akadok. Látom, mit kell tenni: két távoli alsóst megfogni majd ballábbal fellépni magasra. De nem tudom kivitelezni. Talán csak nem merem.
- Tudnál nekem segíteni? - Kérdezem később Gorazdot, egy helybeli mászó srácot, amolyan edző bácsit.
- Kicsit később, most pont másznék… De inkább kérdezd meg a biztosítót - Válaszolja és rámutat egy kb 16 éves lánykára.
-Ő tudni fogja?
- Persze, már megmászta.
Szlovéniába tehát így álnak a dolgok. Lány elmondta azt, amit már sejtettem. Megköszöntem neki segítőkészségét, de közben úgy éreztem, mintha tökön rúgtak volna.
Az a fránya büszkeség.

Este tábortüzet gyújtunk. Gábor és Attila pazar lakomát készítenek. Látszik rajtuk, hogy jól összeszoktak már. Meg van mindenkinek a saját szerepe, hogy ki mit hozz. Abszolút átérzik a sziklamászás, és a vadkempingezés örömét. Még teli hassal megyünk egy kört a csendes kis faluban, majd eltesszük magunkat másnapra.

Éjszaka azt álmodom, hogy a Chiquitát mászom. Pihe könnyedséggel mozgom át az alsó, durrantós szakaszt. A kunszthoz érve még elég erőm maradt ahhoz is, hogy elkurjantsak egy- egy Váhúúút. Bal lábbal felállok magasra, és csapok jobb kézzel a csipire.
És még egy váhúúú.

Egy 50éves bácsi és a 8c+

Egy 24 éves fiú és a 6c

Másnap teljes eltökéltséggel indulok felfelé a sziklához. Az álmom élesen rajzolódik ki a szemem előtt újra és újra, mint valami végtelenített mozifilm.
Bemelegítés után megkezdem az ostromot. Mozgásom sokkal összeszedettebb, mint tegnap. 2 beleülés után a kulcsrészhez érek. Kicsit pihenek, majd neki indulok. Fogást- fogásra halmozok magam mögött: jön a jobb kezes alsós, jobb lábbal fellépek egy csúszós bütyökre, bal kéz ki távolra a másik alsósba. Ebben a pózban úgy érzem magam, mint egy túlfújt lufi kipukkanás előtt. Jobb láb keresztbe, majd ballal fel magasra egy lejtős lépésre.
Légzés.
Arra eszmélek, hogy jobb kézzel a csipit szorítom. Olyan gyorsan nyúltam fel, hogy a mozdulat teljesen ki maradt. Úgy érzem, hogy a fülemből valami ragacsos dolog szivárog: Az adrenalin. Annyira örülök ennek a pár mozdulatnak, mintha az egész utat másztam volna meg.
Váhúúú!

Nap közben még egyszer rápróbálok, de nagyon melegem volt, már az első fogásokból kipenderedtem, éppen ezért megvártam a késői órákat egy nagy felhő társaságában.
A hőmérséklet kellemes 15fokra hűlt, és én újra Chicquitát cserkészem. Tudom, hogy ha most nem sikerül, akkor… majd talán legközelebb, hisz itt marad, és várni fog rám. Esés nélkül eljutok az oldalsós pihenőig. Már csak a kunszt van hátra. Próbálom a pulzusomat visszaállítani a kellemes 72/ percre, nem sok sikerrel. Ennél már nem leszek fittebb, ezért útnak indulok.
Fú, de sok a harc!
Eljuttok a jobb kezes alsós fogásig, és amikor már nyúlnék ki a másikra, a lufi kidurran. A kép összekuszálódik, fogások foltként suhannak el esésközben. Hajaj, nem adja egykönnyen magát ez a lány.

Összepakolok, és közben tájat figyelem. A lemenő napfény bíborra festi az eget. A madarak is visszatérnek fészkeikbe, be a sziklaüregekbe, ahonnan eltűntek zaklatóik, a mászók. Nem búcsúzkodom sokat Misja pectől. Nem vagyok a búcsúzkodás nagy mestere, felesleges, úgy is visszatérek hamarosan.

Békesség

Zsolti