2011 a kalandozások éve.3

Harmadik rész

Szerda reggel arra ébredtem, hogy Drusza átgurult rajtam. Úgy néz ki végett ért a korán kelő szériám. Megkérdezte kérek-e kávét, én nemmel feleltem. Kitartottam a kakaó mellett. Kikászálódva az ágyból éreztem, hogy tegnap jócskán sokat sétálhattunk. Olyan volt mintha leradírozták volna bokám alatti részt. Kellemes zsibbadás közepette megkezdtük a napot.

Kint hűvösebb volt a levegő, így Drusza felvehette új mászó nadrágját. Én telipakoltam a táskámat cerbona szelettel és hanyag eleganciát erőltettem magamra kigombolt ing jegyében. Eszembe jutott, hogy édesanyám mennyire is förtelmesnek találta ezt a kék kockás darabot és, hogy konyharuhának titulálta. No, nem baj.

Háttérben a trambulin.

Fűre lépni tilos

Gyárfás a dagadt gyík

Viszonylag könnyen eltaláltunk a Karma szektorba. Druszával már jártunk itt, így tudtuk merre is kell tartani. Jó volt újra itt lenni és látni azokat a tömböket, amiket 3 éve hátra hagytunk. Az erdő gyönyörűséges. A fák úgy játszanak a napfénnyel és az árnyakkal akár a kisgyerekek a csattogós lepkékkel. A levegő friss volt és üde.

Nem nagyon szerettem a traverzálást (oldal irányú mászás), de találtam egy nagyon szép követ. Nagyon örültem neki, amikor egyedül, szpotolás nélkül, csendben és tökéletes harmóniában megmásztam. Éreztem, hogy ez fontos érzés, de még nem tudtam mit kezdeni vele. Közben találtunk egy nagyon zsír él mászást, ami nagyon izgalmas volt.

Visszamentünk egy régi projektünkhöz, amit első itt létünkkor próbálgattunk. Hatalmas tukkó fogásokon kellett mocorogni az elején, majd a kimászáshoz le kellett menni Zenbe, és igen csak homály fogásokon ki a tetejére. Pár próba után Druszának beakadt és rá nem sokra én próbáimat is siker koronázta. Sajnos ezt nem vettük fel, mert a kamera lemerült. De tényleg.

Sikeren felbuzdulva kerestünk néhány nagyon nehéznek számító bouldert, amin több-kevesebb sikerélményünk volt. A több alatt azt értem, hogy felbírtuk emelni a seggünket a földről.

Herman a hernyó

Nap végére igencsak rámentünk a projektezésekre, és itt kezdett kicsírázni bennem az a nagyszerű dolog, amit a traverzálásból nyertem. Észrevettem, hogy szeretek elkalandozni a tömbök között és magányosan felmászni egy-egy könnyebb kis tömbre. Két nehezebb mászás között egy könnyebb.
Végül aztán elkezdtünk fázni. Ezelőtti napokban közel 30 fokra rúgott a hőmérő, most meg alig lehetett 20. Okés én még emlékszem, hogy milyen volt az, amikor vízszintesen esett a hó, de azért nekem is be kellett gombolnom az ingem. Lányok ellopkodták a ruháinkat és azt is magukra aggatták, majd amikkor ez se segített elindultunk hazafelé.

Tihamér a döglött és megkövesedett tehén.

Útközben megcsodáltam a hatalmas fákat, és megpróbáltam leszakadni a többiektől, hogy kicsit elcsendesedjek az erdőben. Persze a többiek megvártak, úgyhogy ezt későbbre halasztottam. Otthon még nézegettük a tegnapi tészta maradékot, de inkább arrébb raktuk és azt mondtuk „jó lesz ez még holnap…”

Másnap felébredtünk, és örömmel konstatáltuk, hogy ennyi nap után se csappant meg élelmiszerkészletünk. Ezt meg is koronáztuk egy győzelmi sajtos omlettel, amit Marian készített. Viszonylag hamar elkészültünk és neki indultunk Rocher de la reinebe. És akkor megint kezdődött. „Hol vagyunk, merre menjünk?” Szokásos kérdések és az elnök szidása…ki más hibája,ha mi eltévedünk?

Bear Grylls barátunk erre járhatott

Mega-giga toboz

Az erdő közepén találkoztunk 2 angol hogzilla nénivel kik ugyan azt a szektort keresték, mint mi. Közös tanakodással rájöttünk, hogy nem is jó parkolóban vagyunk. Kavirnyáztunk egyet még az erdőben, majd áttértünk a helyes parkolóba. Kis sétával megtaláltuk a Bois Rond nevű szektort, ami nagyon tetszett nekünk, de mégis tovább siettünk.

Végül megtaláltuk a keresett szektort. Egy Nagy domb tetején álltunk sok-sok kőtömb fölött. Igyekeztünk lejutni a központi kőhöz. Kicsit „Ultimate Survival” hangulatom kerekedett, ahogy kőről-kőre ugrándoztunk. Nagyon élveztük ezeket a kis kirándulásokat, hiába is voltunk eltévedve. A kőrengeteg közepén ledobtuk a cuccunkat, és szétszéledtünk, hogy felmérjük a mászhatósági faktort. Kábé negyed óra múlva, mikor visszatértünk összepakoltunk és egymást győzködtük: Bois Rond jobb. Tehát visszamentünk.

Szépen bemelegítettünk pár boulderen majd elkezdtünk keménykedni. Másztunk pár 7a körüli utat, és végre úgy éreztem, ennek ilyennek kell lennie. Tiszteletem és türelmem beérett, és magához engedett a szikla. Mászásomat a jó kedv, poénkodás, és egy csepp lazaság jellemezte. Már nem voltam az a „nem biztos, hogy ki tudjuk mászni” srác, hanem inkább pökhendin azt mondtam: „simán. Nincs ezzel probléma” és közben éreztem, hogy önmagam karikatúrája vagyok. Könnyebb kunsztoknál énekeltem, Néha Pressertől a Nagy Utazást, amit szerintem kiválóan elő tudok adni.

Balázs sokat szórakoztatott minket azzal, hogy felmászott egy magas sziklára és mély hangon azt búgta: „Szimba! Egy napon ez mind a tiéd lesz…”

Sötétedés előtt találtunk egy kis plafonos tömböt, amin a mászások után igen jókat szórakoztunk, és mivel hiányzott az edzőtermünk, ezért elkezdtünk gyúrni rajta. Természet abszolút megalázása…lett volna, ha komolyan vesszük.

Szépen haza értünk,és neki álltunk a szertartásainkhoz. Vacsorafőzés, és a maradék tészta áthelyezése máshová. Egyszer csak egy igen furcsa dolgot vettünk észre az asztalnál ülve. Szomszédunk, ki legalább 45 volt és állandó jelleggel világos vászonnadrágot, halványpiros hosszú ujjú inget és rá világos mellénykét viselt amolyan olasz víkend-gengszterként, csomagtartójából szortírozni kezdte a revolvereket. Egy-két puskát a vállához emelt és azzal pásztázta a környéket. Kíváncsian kémleltük mi lesz ebből. Később odajött hozzánk és baromi kevés angoltudással megkezdődött a Francia Magyar nagykövetség tárgyalása. Nagy nehezen elmondta nekünk, hogy a gyereke elvágódott a biciklivel, összezúzta az arcát és kórházba került. Mi inkább a fegyverekre gondoltunk, de ezt nem jeleztük felé. Kiderült az is nagy nehezen, hogy srácnak elromlott a biciklifékje. Balázsék megjavították neki, majd invitált minket egy kis heroinra vagy elmondta, hogy ő rendőrségnél dolgozik a drogosztályon. Ezt a részét nem értettük annyira, minden esetre jót beszélgettünk vele.

Péntek reggel arra ébredtem, hogy esik az eső. Amilyen gyorsan csak tudtam felöltöztem és kirohantam leszedni a slack-linet. Ijedség nagyobb volt a kelleténél, mert a feszes sátorfalára lehulló apró esőcseppek sokkal nagyobb hangzavart kelltettek, mint amilyen vészesek igazából voltak. Mindenesetre úgy döntöttük, hogy délelőtt Fontainebleau belvárosában sopingolunk egyet és megnézzük a kastélyt.

A város csendes volt és nyugodt. Pékségek sokaságai felől kellemes sütemény illat áradt felénk. Az eső elállni készült, de a ringlispíl még békésen pihegett. A Zsalugáterek mindenhol tárva, az ablakokból néha egy-egy arc nézett ki ránk kíváncsian.

Megnéztük Napóleon egykori tartózkodási helyét, majd elindultunk Rempart felé. Parkolót könnyen megtaláltuk, mert itt jártunk első nap is. Rempart a Cuvier est körzet egyik szektora ami Bas Cuvier mellett található. Bevetettük magunkat az erdőbe. Egy kis séta után köveket látunk meg, melyeken ziásfoltokat véltünk felfedezni. Úgy néz ki ez könnyen ment. Gyors melegítés és nyújtás után nekiestünk a falnak. Pár szép tömb megmászása után rátaláltunk egy nagyon szép kis útvonalra. Viszonylag magas, áthajlós és nehéznek tűnt. Hamar elkezdtük ostromolni. Druszával 3.próbára meg is másztuk és a kalandos lejövetel után a fal alatt beszéltük meg a mászás örömét. Ekkor helyi arcok jöttek oda hozzánk, és Marian megkérdezte mi ez,és hogy hol vagyunk. A Srácok készségesen válaszoltak. Duroxmanie 6c+. Ez több ízben is megrázott. Valami 7a+ saccoltunk volna neki…sebaj, de az is kiderült ebből,hogy totál nem is abban a körzetben vagyunk, amit kinéztünk magunknak. Ezért felkerekedtünk, útnak indultunk és megtaláltunk egy másik körzetet. Visszafordultunk és végre ott voltunk Rampartba. Hely nagyon dögös volt, viszont kevés könnyű boulderrel rendelkezett, épen ezért visszatértünk a Bas Cuvierbe, hogy jó sokat másszunk. Én már nagyon vágytam a mászásra, ezért előre siettem. Mire a többiek utolértek addigra már megmásztam 4 tömböt.

Az utolsó két napban kicsit ráfeküdtünk a kamerázásra ezért nem készítettünk nagyon fényképeket. Ekkor éreztük csak meg igazán, milyen közel is vagyunk a hazainduláshoz. Eszünket vesztve próbáltunk minél többet mászni. Állandóan a falon voltunk, mint valami idegesítő pók. Végül meg kellett barátkoznunk azzal a ténnyel, hogy az idő ellen nem nyerhetünk.

Hazaérve nem halaszthattuk tovább a dolgot: A tésztának pusztulnia kell. Marian egy rendes adag milánóit csinált nekünk, amit Balázzsal 3-an próbáltuk megenni. Hasam majd kipukkant, de toltam tovább a számba a tésztát. Presztízskérdést csináltam belőle. Kaját amúgy se szeretek kidobni, de ezt különösen nem akartam. Nem győzhet le, gondoltam…pedig nagyon is. A fazékban még maradt egy kevés, amiért ha fizettek volna, se bírtam volna legyűrni. Annyira teli voltam, hogy minden vágyam csak annyi volt, hogy hason fekve hortyogjak az ágyban. Meg egy audi tété. Az mindig jól jöhet.

Ugráló várak kempingben.

Szombaton, az indulásunk reggelére csodálatos nap virradt. A nap korai órákban is erősen sütött. Az égen apró bárányfelhők úszkáltak át igen lassan és ráérősen. Hamar megreggeliztünk (Kivégeztem a tésztát óó jeee) és míg Noncsiék bementek Melunba rendezni szuvenír égető problémájukat, addig én jókedvűen szendvicseket gyártottam a hazafelé útra. Összepakoltunk, kitakarítottunk és magunk mögött hagytuk átmeneti otthonunkat. Délre bőven kiértünk a tegnapi mászó körzetbe. A parkoló előtt megálltunk, hogy egy kicsit elmélázunk egy kis butik portékáin. A többiek itt próbáltak megszabadulni felesleges Euróitól. Mivel nekem eddig se volt pénzem, hamar meguntam, minek fájdítsam a szívem ilyeneken? És éreztem is, hogy csábít magába az erdő.

Magányos mászásaimnak ez a nap volt a csúcspontja. Nem igazán időztem sokat egy tömbnél. Mentem és mentem. Már a kresspedet se vittem magammal…Kezemben a talált lábtörlővel, fejemen kalappal egy kevés ziával eltűntem a többiek elől. Jó érzés volt, éreztem, hogy valami ragyogás vesz körbe. Igen ezt az érzést kerestem, ezért jöttem ilyen messze el. Néha felmásztam egy tömbre és végig néztem mi terül el alattam. Valamikor csak behunytam a szemem, és napoztam. Végül a többiek is utánam jöttek. Büszkén mutattam miket másztam meg és egy-két gyöngyszemet nekik is ajánlottam.

Közben 5óra lett…hamarosan indulnunk kellett,mert vasárnap időben akartunk hazaérni. Még felmentünk egy könnyebb kőre, ahol megpróbáltunk mindent magunkba zárni, hogy magunkkal vihessük haza. Láttuk a szép felhőket és a lehetetlenül kék eget mögötte. A Fákat, Tömbökön sütkérező gyíkokat. Fenyőillata édeskésen kúszott föl orrunkban, hogy utána szétterüljön egész testünkbe és azt mondhassuk: Kurvára nem akarunk haza menni.

Az elrugaszkodás a legnehezebb. Ha az ember valami újat kitalál magának mindig a kezdet a legnehezebb. Régebben írtam már, hogy milyen könnyen beleéli magát az ember ebbe a mesés világba. Mintha mindig is ott lett volna. Kissé furcsa volt, hogy most ki kell szakadni ebből. Ami eddig a napjainkat jellemezte egyik percről a másikra távolodni kezdett. És a távolság rohamosan nőtt. Egyik pillanatban egy tömb tetején flugosan ülök, másikban egy autóban és a harmadik pillanatban egy bőrborítású forgószékben laptop előtt több mint egy héttel később. Mintha három különböző emberre gondolnék, pedig mindegyik én vagyok. Hazaérésem után sokan kérdezték, hogy bírok itthon lenni? Hogy bírok bemenni dolgozni. Tudjátok 16óra utazás hosszú idő, és az embernek van ideje átszellemülni, akklimatizálódni. Különben se láttok most más lehetőséget. Ez van. Az élet megy tovább, és mi próbálunk utána loholni. Aki pedig a múltban él rossz ösvényen halad. Persze én is előveszem emlékképeimet, de nem olyan sokszor. Nem akarom, hogy megfakuljanak, és értéküket vesszék. Itthon vagyok, és most itt kell hasznosítanom, amit kint megéltem.

Vége.

Zsolti