Évszázad vihara Kis-Gerecsén.

Ezt a kis bejegyzés küldöm a meteorológusoknak és azoknak, akik hisznek nekik.

Szombat reggel komor felhők közepette elindulok Gerecsére. Tudtam, hogy az időjárás jelentés nem mondott sok jót. Már több mint 10 nappal az indulás előtt rossz időt jósoltak nekünk Aigner Szilárd, és kollégái. Én, és néhány battai barátom fittyet hányunk ezekre, és neki vágunk a hétvégének. Kocsi szélvédőjének kis esőcseppek tapadnak, hogy tovább utazhassanak velünk. Parkolóban kiszállva mély, ragadós sárba lépek: Itt nem rég zuhogott az eső. Gyorsan felkapjuk a zsákjainkat és elindulunk. Nem lacafacázunk, érezzük a levegőben az elektromosságot. Bármikor jöhet egy újabb vihar. Felfelé csúszós, nyálkás köveken egyensúlyozunk. „Orosz rulett” gondolom, bármikor kitörhetem a bokám. De inkább elhessegettem a gondolatot, és imákat mormolok a jó idő érdekében. Sajnos hiába becézgettem a napsugarat szép szóval, kedvességgel, ha ő b@*zik ide tolni a pofáját.

Sziklához felérve az esős-párás dzsungel éghajlaton kívül még szelet is kapunk, ami még elviselhetetlenné teszi a pici, szurkáló, hideg esőcseppeket. Felveszünk pár melegebb ruhát és póker arccal neki vágunk a szikláknak. Szívás. Az eső szakadni kezd. Az Eső-falon mászunk tovább, ami egy darabig jól bírja az ázást, de végül megadja magát az elemeknek és (leszakad a fal) szép lassan nyúlós-nyállá válik az egész. Ó, a keservit! Az eső, mint ezer, és ezer dobos perget a leveleken, és a vihar csak fokozódik. Villámok durrognak, fák recsegve dőlnek össze, Állatok félőrülten, fejvesztve rohannak, mint Robin Williams lakásán a Jumanjiban. Lányok sikítanak, és valaki elsírja magát.

Persze otthon ülve a tévé előtt csirkecombot eszegetve Bear Grylls nézve baromi okosnak hisszük magunkat, és könnyen adunk praktikusabbnál praktikusabb ötletet maszatos ujjal mutogatva, hogy: „Ott van egy csomó ivóvíz, akko’ nem lehet baj. Há’ nem?”

Há’ de.

Úgy döntöttünk, hogy nem indulunk lefelé. Kivárjuk a végét. Este hirtelen hűlni kezd a levegő. Fát hiába gyűjtenénk… Ezért közös beleegyezéssel elégetjük a falétrát. Szomorúan eszünk a parazsa felett. Jöhetnek a köztes berakóbotok. Este szinte nem alszunk semmit. Piszkos, sírástól felpuffadt arcunkon a félelem tükröződik, mikkor megvilágít minket egy-egy villám.

Hajnalra, mikorra tudatosult bennünk (hirtelen), hogy ez az eső soha sem fog el állni, és már túl voltunk 3 kisebb földrengésen is, úgy döntünk, megpróbálunk lejutni az autókhoz, mivel már a fázás és a kimerültség olyan mértéket öltött rajtunk, hogy ruhadarabokért verekedtünk, mint Bronxi négerek a kosárpályáért. Kötelekkel összekötöttük magunkat és Libasorba megindulunk lefelé. Az út egy merő Sárfolyam, a néző okkal kérdezné: „Há mé nem készítenek ezek csónakot?”

Há me nem vagyunk Indonéz perahu-csónak készítők.

Parkolóba lehömpölyögve szomorúan konstatáljuk, hogy az árvíz elvitte a kocsinkat. Elkeseredve sodródunk tovább az árral, mint a döglött hal, míg az aszfaltos útnál kiszúr minket egy mentőhajó, akik kimentenek.

Retek

Illetve Nagyi a Retekben

Ezt a napozós képet természetesen nem akkor készítettem

Vergődő állatok

A fricskáért elnézést kér:

Zsolti