Zsolti Tolla

Tanösvény

Régen, amikor megkérdezték tőlem, mit csinálnék, ha kitörne a háború, egyszerűen annyit feleltem: Elmenekülnék. Persze hogy ezt feleltem, akkoriban Hair volt a kedvenc filmem, s a hangfalakból No war, no more trouble szólt örökösen. Ma már kevésbé vagyok ennyire pacifista, csavargáson, szabad ég alatti hancúrozáson kivül harcból is ki jutt bőven. Harcolok az ellenségeimmel, társaimmal és önmagammal, olykor veszítek is, és ilyenkor sebeimet nyalogatva újra figyelmeztettem magam: Aki nem harcol, az nem is veszíthett. Szóljon újra Bob Marley.

A régi hármas úton állok Hort után, egyik kezemben Gyöngyös feliratú tábla, másik kezemmel stopposok nemzetközi jelzését használva mutattom a világnak: Igen itt minden rendben. egy Honda Civic húz el mellettem, utasterében egyetlen ember, a sofőr int, hogy nem vesz fel, mintha nem lenne egyértelmű.
-Gondolom nem férnék be- dünnyögöm magamnak. Az ember észre se veszi és máris harcol. Ilyen, és sok hasonló idegesítő dolog tereli el a figyelmet, olyan lényeges dolgokról, mint a szív, ami hosszú-hosszú évek óta dolgozik fáradhatatlanul és önzetlenül. Valaki egyáltalán megköszöni ezt neki?
Köszönöm.
Jót mosolygok, amikor eszembe jutt Zsolti, a dugulás elhárító, vízvezeték szerelő, amint arról beszél, hogy manapság mennyire is nehéz stoppal közlekedni. Nem úgy mint a nyolcvanas években, főleg nyolcvan kettő! Az volt a stoppolás éve, gáz volt ha az ember a saját kocsijával közlekedett. Helyeseltem és mosolyogtam és mindeközben hallgattam arról, hogy Csabi autója még láthatáron volt, amikor leintettem Zsolti csövekkel és szerszámokkal megrakott peugeot-ját.
Csoda? Aligha!
Csabi Gödöllőről vitt Hatvanig, s közben állandóan intelligens és kultúrált telefonján bíbelődőtt, vagy a fogát piszkálta, bizonyára egy beszorult kolbász darabtól kívánt megszabadulni. Az utóbbit onnan tudom, hogy a kocsiban füstölt Gyulai illat lebegett.
-Félnótás- mondom még mindig Horton. Aztán belém hasít a felismerés: Én készülök egyedül Bükkbe, stoppal, este hétkor, sátor nélkül. Valószínű Csabi is ezt gondolja rólam.
Egy ütött-kopott kisteher áll meg. Beszállok, bemutatkozok és megköszönöm, hogy felvettek. Hálát érzek, de mind eközben magától értetődőnek tartom, hogy nem kell negyed óránál többet várnom a következő fuvarra.
-És miért mégy te Gyöngyösre?- kérdezi a sofőr, kinek nevét nem tudom, mert nem mutatkozott be.
-Igazából Egerbe tartok.
-No de minek az a Gyöngyös tábla?
És akkor elmesélem neki a kis trükkömet, miszerint Százhalombatta Erkel Ferenc 71 alatt felmutattok egy százhetvenöt kilométerrel arrébb lévő város nevét, nem hiszem, hogy egyhamar felvesznek.
-Te megálltál volna, ha Eger táblát lengettek?- Folytatom a magyarázatot.
-Nem, mivelhogy nem oda igyekszem.
-Na ugye? Mindig a következő várost tűzöm ki célul. Lépésről- lépésre.
Így haladok előre városról- városra. több mint kilenc autóban ülve mondom el ki vagyok, honnan jövök és hová tartok. A miértekre ködös választ adok, számomra sem egyértelmű a célom, ha egyáltalán van.

Csupasz égbolton egyetlen felhő örvénylik vörösen, ahogy a lenyugó Nap megvilágítja utóljára Mátra alvó óriása mögül. Ismét egymagam állok kint, Egertől körülbelül harminc kilométerre. Hamarosan teljesen sötét lesz, és akkor nem is tudom, hol verem fel a tanyámat. Eszembe jutt Douglas Adams üzenete a stopposoknak: Ne ess pánikba!
Az este lopakodva telepszik rám. Először homályos pamacsokban, majd sűrű, áthatolhatatlan feketeségbe burkolódzom. Minden pillanat tökéletes. Jónak és rossznak értelmét már régóta nem láttom. Huszonhárom életéveim alatt az események sűrű szövevénye, oly kuszán gabalyodtak össze, hogy végelláthatatlan szállait követve nem tudom hova lyukadok ki, mit hozhat a jövő. Sokszor kellemesnek vélt dolog súlyos retorziót von maga után, és fordítva - ki nem ismerné az "öröm az ürömben", vagy az "ami nem öl meg az megerősít" mondásokat.
Csak a pillanat maradt számomra: Megragadom, megélem és végül eleresztem.

Egy Suzuki Swifttel érkezem Egerbe. Úgy döntök, nem rohanok még be az erdőbe, előtte szétnézek a városban egy kicsit. Mozaik köves sétálóutcákon bolyongok az éjszakában, körülöttem csinos, nyári szellő lengette szoknyás lányok. Rusztikus házfalakról női énekszó csordogál fülembe, és amikor balra kifordulok egy utcából kis, szabadtéri színpaddal találom magam szembe, hol egy blues együttes kápráztatja el a söröző vendégeit.
- Azanyja...- Csúszik ki a számon, és máris beülök egy korsó sörre. Megérdemled pajtás!
Az élő muzsika lekötötte a figyelmemet úgy félórára, de mos már indulás. Mellettem ülő dögös- vöröshöz intézek pár szót: mi járatban vagyok, merre és milyen mesze van a Bükki Nemzeti Park, közben reménykedem, hogy megszán és befogad magához. Persze a reményt mindig megelőzi a kétely.
-Arrafelé- mutatt finom kezével a távoli messzeségbe- úgy húsz kilométer.
Azt mondta húsz? Akkor még baromira nem vagyok ott! Hamar buszt kerestem, ami elvitt Felsőtárkányig, Bükk küszöbéig, ahol egy padon éjszakázok a tó mellett.

Másnap reggel napkeltével kelek. Nincs időm lustálkodni, gyors reggeli után vár a rengeteg. Az úton leintek egy autóst, hogy gyorsabban haladjak. Kaptatót és panorámát kívánok, eltünni az erdőben, megszökni az élet körforgásából. új helyen lenni, új élmenyek, új emberekkel. Újat és újat. Nyitottságom a világ felé nem ismer határokat. Répáshutáról gyalogszerrel emelkedőn, disznó dagonyázó földutakon át, tüskés bokrokon keresztül vezet az út, a vadonba.
-Te megőrültél, ember- mondom, és úgy döntök, nem vitatkozom magammal.
Sűrű erdőben málnát eszegetve érek fel a Bükki Fennsíkra, ami 600 és 950 méter közötti magasságban terül el húsz kilométer hosszan és hét kilométer szélesen.
Tar-kő kilátóján állva csak néztem, mindeközben libabőröztem a látványtól, ha lett volna fényképezőm, se csináltam volna képet. Nem, ezt nem tudom visszaadni. Egy sziklabércen magasodok a világ fölé. Alattam a Bükk egy hullámzó tengerként rostokol, miközben a fák örvényszerűen fodrozódik, ahogy a szél táncoltatja a lombokat. Itt állok és mindezt átélhettem, mert nem kutya lettem, vagy paradicsom, hanem ember. Emiatt határtalan hálát érzek. Úgy döntök nem bolyongok céltalanul tovább, kitűztem magam elé Bélapátfalvát, mit sem sejtve arról, hogy nem érem el.

Ismét egy kidölt fán kell átmásznom, a táj elvadult. egy ideig még láttam a kék jelzést a fákon, de aztán eltünt, azt hiszem eltévedtem. A térképre pillantok, amiről az Őserdő feliratot olvasom le. Valahol a közepén lehetek.
-Ha már elindultál, akkor menj végig. Ne kételkedj- mondom, és hiszek magamnak. kételkedést csak a józan eszem iránt érzek, amiért magamban beszélek...Távol tartja a rossz szellemeket. Tovább csatangolok, és a következő fánál kirándulokba botlok. Egy bácsit faggatok, mikor két lány ugrik hozzám.
-Te nem mászó vagy?- Kérdezi az egyik.
-Te nem Pulinka Zsolti vagy?- Kérdezi a másik, kiben Horváth Zsuzskát ismerem fel, és valahonnan az első lányról gyanítom, hogy ő Szilvi, Horvát Gábor barátnője. Bemutatkozás után megkérdezzem itt van- e Gábor? Naná, hogy itt!
Csoda? Aligha, nem hiszek benne. Hiszek a vonzás törvényében, élet sodrásában, és hogy ha a lábamat könnyedén előre lendíttem és előre dőlök, talpa alatt ott lesz az ösvény. Csak lazán. Minden esetre kellemesen meglepődök (bár nem kellene, tudom). Szám fülig ér és csatlakozom Túrázokhoz. Gábor szülei, Jani bácsi és Jutka néni harmincegy éve járnak táborozni volt osztálytársaival országszerte. Ez idő közben barátaik is családot alapítottak, és a családok együtt mennek évről-évre erdős-hegyes vidékekre, hogy egy teljes hetet töltsenek el együtt. Este bográcsozás után, közös beszélgetésbe vágnak, ahol az elmúlt év eseményeiről beszélgetnek. Közöttük jártam-kelltem, és figyeltem, ahogy egy nagy család túrázik, játszik, eszik-iszik együtt él, mint egy komuna, miközben az év többi napján lehet, hogy egyáltalán nem is találkoznak. Áldott jó emberek.
Vajon a Battai klub is ilyen lesz évek múltán? Azt hiszem igen.

Végezettül szeretném megköszönni külön Géza bácsinak és Rolinak a nagyszerű foci és röplabda meccseket, Jani bácsinak a géppisztoly elvesztő történetet, Jutka néninek a szendvicset, Gáboréknak hazafelé tett izgalmas utat, és a Jóistennek mindent, amiben részes lehettem.

Békesség.