Zsolti tolla

Morzsák

Egy fiatal, de lelkes srác jegyezte meg nem régiben, hogy a mászás nagyon sok mindenre megtanítja az embert- és itt nem csak a sarokakasztásra és a grigri helyes használatára gondolt. Ezzel azt hiszem, mindenki egyetért. Alázat, hála, türelem, kitartás és megannyi jó tulajdonság, amiket a mászás előcsalogat belőlünk. Igen, de ezek nem új dolgok. Ezek kezdettől fogva velünk voltak, és csak a megfelelő körülményekre vártak, hogy kibújjanak bensőnkből. Hogy máshol is kiteljesedhettünk, mint itt? Nem tudom. Ez a sport is csak egy önkifejező eszköz, mint a zenélés, szobrászat vagy az írás. Lehetőség, és nem a cél. Mindazonáltal a sors hosszú láncolata, úgy hozta, hogy itt kötöttünk ki, és számomra hatalmas ajándék, hogy ennyi ember vesz körbe, még ilyen nehéz időkben is. Néha úgy érzem magam, mint egy kisgyerek a sötétben, de ha többen vagyunk, máris legyőzhetetlenek vagyunk, és megeshet olykor, hogy van köztünk egy eszesebb, ki majd fényt gyújt nekünk.

Jóságos Gyula apánk tanítása: Túrára vigyél magaddal mindig egy tepsi süteményt. Bevallom rég elfelejtettem ezt, mígnem lisztet, vajat, sajtot és tejfölt ragadtam, és neki láttam tésztát gyúrni. Sajtos-medvehagymás robbancsot csináltam, ami kitűnő gyomorégésre és gasztronómiai harcászatra. Szerencsére nem csak én akartam táplálni a hagyományt és az utasokat, hanem Drusza is elővett egy Zsófi mama féle gyümölcskenyeret, ami az „aszta mindenit” és az „afgán-agár fülét, de jó ez” minősítést kapta. Így indultunk négyen útnak: Noncsi, Drusza, Krisz, és jómagam.

Péntek este Crni Kal tetején, egy félreeső vadkemping szélén parkoltunk le. Drusza kikapcsolta a reflektort, és ezüstös fény árasztotta el az erdőt. Kint a fenyvesek bólogattak a szél parancsolóereje alatt. Motor zúgása már rég elhalt, amikor egy bagoly nekikezdett kísérteties koncertjének. Csak egy cseh csapat tartózkodott közelünkben, fél lábbal álmuk mezején, hallgatva, ahogy egy mekegő nemzet sátrát verte fel este csendről megfeledkezve. Ismét elkapott a jól ismert enyém-a-legnagyobb-szoba-a-világon. Egy éjszakával ezelőtt még panellakásban tervezgettem a túrát, aztán begyömöszöltük magunkat egy autóba 5 és fél órára és most itt állunk a végtelen alatt… egy frászkarikát alatta, a kellős közepén. Úgy egy órája aludhatunk a sátrunkban, amikor egy újabb autó parkolt be a vadkempingbe. Magyarul szólaltak meg, és azon tanakodtak, hogy hol aludjanak, és hogy nem fog-e esni az eső.

- Áh, nem fog ez esni- Mondta egyik, akiben Kulcsár Gábort ismertem fel- Felhők túl magasan vannak és nagyon szakadozottak, nem egybe függőek. Szerintem aludhatunk kint.

Nem sokkal később, talán egy óra se telt el, de sátorfalán kopogást hallok, ami egyre erősödött: leszakadt az ég. Kint nagy kapkodás keletkezik és valaki beparancsolja a többieket a kocsiba. Tehát a magas felhőkből ugyanúgy eleredhet az eső, ezt eddig én sem tudtam. De nem csak ők áztak meg. Egyik este alsógatyáig áztunk. Ez velejárója ennek az életformának, ha hideg van, fázol, ha esik, ázol. Természet közeliség. Tavasz- nyár- ősz- tél- tavasz- nyár… Ezt ismételgetem évek óta, mint egy mantrát, és valóban, mélyebb értelmet nyer az egész. Már nem harcolok az elemek ellen. Rázhatom az öklöm az ég felé, szidhatom Isten ezer nevét, még is mit érnék vele? Úgy néz ki, a dolgok olyanok amilyenek, és hogy az jó, vagy rossz, csak rajtunk múlik.

Másnap reggel a sziklák felé bandukolva új, és meglepő dolgokkal találkozunk. A parkoló, hol egykoron álltunk, megközelíthetetlen. Hatalmas kövekkel zárták el, hogy ne lehessen kocsikkal megállni. Egyik roppant tömbön egy papírost találtunk lesúlyozva és rajta ez állt: Dragi tekmovalci! Zdaj vam ni stati tukaj, ker sem lastnik kmetije kampiranje… és így tovább. Persze sem angolul, sem másmilyen nyelven nem volt leírva a mondani valójuk. Később kiderült számunkra, hogy a kedves (értsd: tetves) kemping tulajdonos keze van benne, de megnyugtatott minket, hogy nála lehet 5 euróért parkírozni. 5 euró nem sok, de ez inkább elvi kérdés. Fent a sziklákon már javában csüngtek az emberek a kötélen, szinte az összes melegítő út foglalva volt, éppen ezért nem vesztegettük az időnket, és hamar belecsaptunk a lecsóba.

Februári túrán itt hagytam egy számomra impozáns utat: Chiquita. Leginkább a hőség (februári hőség… jól hangzik, mi?!) és mentális problémák miatt, de ezek csak kifogások. Az első próba után elégedetten engednek le a földre. Valami siker illatot érzek: fogások mind a kezem formájára álltak, mintha én gyúrtam volna őket gyurmából, jóllehet a legnehezebb részen most is pottyantam, de utána egyből felmentem. Persze ez nem sokat jelent, mert újra és újra kiestem a tetején, hát igen, türelmet és alázatot nem váltja ki 100 húzódzkodás.

Este olyan gyorsan állítottuk fel a sátrunkat, hogy magam is meglepődtem. Egyik pillanatban még a jó időt dicsérem, majd a következő pillanatban bőrig ázom. Micsoda egy szeszélyes időjárás. Ráadásul a sátrat lehető legkényelmetlenebb helyre vertük fel: a kavicsos talaj lejtett mindenfele és mellettünk egy vízszivattyú állomás gondoskodott az egész esti zúgásról.

- Noncsi! Milyen a fekhelyed? – Szólok át a másik sátorba.

- Egész jó – naná, hisz dupla felfújható matracon alszanak. Igazán otthonos. - És neked?

- Szörnyű!- Válaszolom, miközben egy éles követ próbálok arrébb tolni a magam alól, persze helyette találok kettő másikat – Reggelre kicsipkézett seggel fogok felébredni.

Álmomban rettenetes hóviharba megyek… hová? Nem tudom. Azt hiszem eltévedtem. Körülöttem nincs semmi, csak egy óriási szikla. Megérintem érdes falát, és érzem kellemes hűs tapintását, mintha mégsem térdig érő hóban állnék. Kereső kezeim fogást találnak, és elkezdek felfelé mászni. Csodálatos a mozgása, nagy fogások egymás után, mintha már ezerszer másztam volna rajta. Én és a szikla, millió éves barátság. Magasabbra hágok és fent már jó idő vár, napsütés, szép panoráma…

(Nincs rajtad kötél)

Az hogy lehet? Kilométerek vannak még hátra a csúcsig, de alattam mérföldekre van a talaj. Mit csináljak? Itt nem maradhatok örökre, mozgásban kell maradnom. Nagy erőlködve, de tovább indulok. Nincs más lehetőség, ha már egyszer elindultam felfelé, nincs visszaút.

(Te félsz, barátom)

Persze! Ha nem félnék, nem is élnék. Már pedig ennyire sose éltem még. Most vagyok itt, és a lehetőségeimhez képest a legjobban fogok teljesíteni.

(ne magyarázkodj, te FÉLSZ)

Na, most már kushadj! Tudok uralkodni az érzéseimen, ahogy a félelmeimen is. Mint mondtam elindultam már felfelé. És fel is fogok érni, meglásd!

(ahogy gondolod, de még visszatérek)

Tudom.

Húsvét vasárnap nem csak a nyulakat, és a feltámadást ünnepeltük, hanem Noncsi 22 szülinapját. Estére egy Koperezést beszéltünk meg, de addig is mászni mentünk. Kivéve Kriszt. Úgy látszik sorsa követi őt. Kíváncsi vagyok, hogyha szülészorvosnak tanult volna, állandóan vajúdó asszonyokkal találkoznánk. Biztos sokat hallanánk azt a mondatot is, hogy „Azt hiszem elfolyt a magzatvizem”. Egyik magyar srácnak (Rolinak) valami gond támadt az autójával. Krisz hol könyékig turkált a motorblokkban, hol egy számomra ismeretlen alkatrészt emelt ki belőle. - Úgy néz ki ennek a neutron fejlesztőnek elégett az egyik diódája- Vagy valami ilyesmit mondott.

Kriszt hátra hagytuk, hogy eleget tehessen a sorsának és jellemének, mely a legütődöttebb pillanatban is segíteni kíván, és elindultunk Ospi barlangba, ahol friss levegő és nagyobb vegetáció várt minket, mint Misján. Noncsit (a szülinapost) hátra hagytuk, hogy kiélje művészi-fotós énjét, és mi Druszával egy 7b-s utat másztuk. El mani fico! Csak halkan megjegyzem, hogy mennyivel is élvezetesebb olyan sziklán mászni, ahol nem lehet egyből a kenyérre kenni a fogásról a zsírt. Varázslatos cseppkőformák, káprázatos technikák. Mászás után visszabattyogtunk Misjára, hol a Nap ereje teljében sütött. Beleadott apait-anyait. Én is példát vettem róla, és nekiláttam az utamnak. Mozgásom felgyorsult rajta. Egyszer kérdezték tőlem, miért jó projektelni? Miért jó ugyanazt az utat ezerszer mászni? Fiatalabb koromban természetesen a teljesítményért tettem, de talán még most se veszett ki ez belőlem teljesen. Mindenesetre most a mozdulatok tökéletesítése késztetett csodálatra. Az út minden része finomodik, mígnem annyira természetes lesz, mint a levegővétel. Persze ezzel, nem lealacsonyítom a mászást, hisz gondolj csak bele, légzés sem elhanyagolható számunkra! Amikor megmászom egy utat, egyfajta megkönnyebbülést érzek. Visszanézek a megtett méterekre, és nem értem eddig miért nem ment eddig? Nem változott meg a szikla struktúrája, maximum az enyém. Jobban akartam? Sok kérdés, de ezeket még nem tehettem fel magamnak vasárnap. Chiquita még várat magára.

Este a jól megérdemelt Koper következett. Cukrászdába kávét, tortát (amit én-bacim trükkel jól megjelöltem…) és sört fogyasztottunk. Legszívesebben itt töltöttük volna az éjszakát, naná, hisz megint ordított odakint a jeges szél. Azért még is csak tettünk egy városnéző sétát. Noncsi hamar meg is állapította, hogy a szlovének imádják a cipőket, és nagy átlagban rosszul látnak, mivel minden második bolt vagy cipős, vagy optikus volt. És én hiszek neki.

Húsvét hétfőn irgalmatlan hidegre ébredtem. – Brrr- rázkódom össze a reggeli ásítás helyett. Locsolkodás után mindenki sziklák felé vette az útját, kivéve mi és Roliék autóját. Krisz megint a kocsijukban matat, majd hozzánk fordult és azt mondta: „Galvanizátor ioncserélője felmondta a szolgálatot, azt hiszem meg kell Bivalyozni, van valakinek bivalykábele?” Vagy legalábbis ilyesmit. Végül is sikerült életet lehelni a járgányba, épp idejében, mert már nagyon mászni akartunk. Srácoktól könnyes búcsút vettünk, ők nem jöttek aznap mászni, mert nem merték leállítani az autót.

Aznap Misján szerencsére nem volt nagy a tumultus. Azok, akik ott lézengtek, ama outsiderek, inkább csak pihegtek, talán menekültek a húsvéti „kötelezettségek” elől. Mindenesetre a hűn vágyott mediterrán nyugalmat éreztem, a hűvös ellenére is. Pár bemelegítő mászás után ismét a lány, Chiquita előtt állok. Enyhe frusztrációval szállok be, mi van, ha ennyi próba után, úgy belém rögződött a sikertelenség? Talán elfogadtam ezt, önmagammal egy szerződést írva, hogy a nehezénél le kell pottyanom? Ilyesfajta kérdésekkel bombáztam magam, talán ez volt az a pont, amikor elengedtem a dolgokat, és meg volt az erő és az alázat közti összhang. Beállt a csőlátás és elemeire bontottam az utat. A kunsztot minden nehézség nélkül oldottam meg és, amikor a standot akasztottam lenéztem, és feltettem magamnak a szokásos kérdéseket. Három napig erőlködöm rajta, majd minden nehézség nélkül sikerül, hogy lehet ez? Vannak rá ötleteim

Pár nap múlva a munkahelyemen felhívtam Rolit.
- Na, haza értetek?- kérdeztem.
- Persze, minden rendben van.
- És a kocsi?
- Pest előtt kifogyott az üzemanyag, szerencsére egy kút mellett. Így csak be kellett tolni a verdát, de abban már úgy is gyakorlottak voltunk.

Még pár mondatot váltottunk, megbeszéltünk egy Gerecsés mászást, majd a telefont letéve elmerültünk a kis világunkba: munka, család, pénz. De szikláktól megint nem búcsúztam el, mert hamarosan visszatérek.

Békesség
Zsolti