Eljött az április, majd a május és a márciusi lobbanást egy kellemesebb és harmonikusabb időszak követte. Mintha mindig is tavasz lett volna, s a hideg éjszakák tovatűntek. A rétek, dombok megteltek élettel, színekkel, illatokkal és lármával. Tücsök és egyéb zenész-bogarak húzzák nap-est a nótát, kísérők a méhek, s dongók raja, mint repkedő csellók és nagybőgők. Száll is a dal szélszárnyán a szőlőkötözők táborában. A faluszélen juhászbojtár bandukol a nyáj után, komorsága furulyája, elvágyik, de őriznie kell a gyapjas bégetőket. Egyvalaki hallgat csak – úgy hiszi mindent. A meztilábas fiatalember, ki nem más, mint én.
Nem fukarkodom, reggeltől estig dolgozom. Foglalkozom az állatokkal, a ház körül tevékenykedem, főzök és felszolgálok. A vendégek elégedettek és boldogok. Borravalót akarnak hagyni, egyik-másik kacérság hazavinne a lányához, vagy pusztán kisajátítana magának. Boldogok és elégedettek, azt jelenti: jól végzem a munkám, és ez nem utolsó sorban nekem fontos. - Esta chico no para – mondják. Néha munkamániásnak tűnhetek, talán az is vagyok. Nem muszáj megcsinálnod – mondják ezt is, és én majdhogynem mindig azt felelem: ahogy nekem sem muszáj itt lennem. És az itt legyen bárhol. Igazat megvallva, szeretem, amit csinálok. Itt elkészül egy lépcső, ott egy kőfal magasodik, amott megtisztul a terep, miközben bennem is ugyanaz zajlik le. Minden lépcsőfok után születik, minden helyére rakott kő után rendeződik, és a megtisztított udvar után üresség marad énbennem is. Teremtek, fenntartok és pusztítok, akárcsak Isten, mégis a földön térdepelek és puszta kézzel gyomlálok, miközben a tenyerem megfeketedik a rárakódott földtől. Koszos? Nem! Tiszta és földes.
Még valamit hozzáfűznék a munkámhoz, még mielőtt elmesélném nektek az újabb utamat. Miközben a kapa szaporán jár a kézben, a lélek is tevékenykedik. Sokszor elkalandozik. Próbálom magam mellett tartani, megosszam vele élményeimet, s nem utolsó sorban, hogy magam is teljes mivoltomban legyek itt, de olykor megszökik. Ilyen ez. Néha hazaszökik a családhoz, a barátokhoz, Mátra varázs erdejébe, Káli-medence szélfútta lankáihoz. Néha meg egyenesen ki a világból. Marsot, Vénuszt megelőzve kergeti Nap-apánkat. Sokszor nem is megy messzire, csak a szomszédos hegyekig. Camarassa, Terradets, La Riba, Siurana és persze Montserrat. Ilyenkor addig erőszakoskodik, míg meg nem győzi a tunya és lomha testet: indulás! Útra kell kellned. Forgolódtam esténként az ágyamban, sehogy se jött az álom. Helyette formák és színek. A szikla rajzolódott ki előttem, és minél erősebb volt a késztetés az indulásra, annál élesebben láttam az óriási falakat, amik úgy borultak fölénk, földi halandókra, akárcsak a legpompázatosabb templomok. Napközben nem találtak a bőrömben, a lélek csatangolóra adta a fejét, telhetetlen, nem éri már be az estékkel, és én hagyom hagyom hagyom, hogy vigyen magával, hiszen talán ez a dolga, nélküle csak gép lennék, emberbőrbe bújtatott emésztőszerv-rendszer.
Hétfő reggel félhomályban vetett ki magából az ágy. Keleten még csak derengett. Lassan és bóbiskolva készülődtem el. Szeretem ezt az állapotot, amikor a talp alatt még bizonytalan a föld. Kimentem hát billegve, majd libegve és végül szárnyalva, ahogy a Nap is egyre magasabbra hágott és aranyozta be a tájat, maga alatt teremtve sötétségből világot. Raquel, kivel február óta osztjuk meg a napjainkat Can Pedroban, El Vendrellbe igyekezett, így ő lett az első fuvarom. Széles kereszteződésig vitt, ahol ő jobbra fordult, én meg balra, Vilafranca del Penedes és azon túl, Montserrat irányába, a megszokott mozdulattal: oldalra kitartott hüvelykujjal jeleztem a világnak. igen, rendeben vagyok, nincsenek parazitáim, sem kóros szokásaim. A 340-es nemzetközi út meglehetősen forgalmas, ámbár ez nem jelent az ég adta világon semmit. Nincs semmilyen kőbe vésett szabály egy stoppos számára. Felvesznek, ha felvesznek, ha nem, hát… Gyakran probléma, hogy az út kihalt, de a sok autó sem feltétlenül kedvező, mert beáll a nyáj-szellemiség. Mennek egymás után, nem igazán törődve az út szélén flangálókkal. Egy páros húz el mellettem – Montse és Jordi – észrevettek, de nem mutatnak nagy érdeklődést. - Kicsit szomorúnak tűnik, meg fáradt is. Nem túl izgi – és inkább feljebb csavarják a Flaix.FM-t, amin gettorepesztő techno dörömböl a korai órák ellenére is.
Tovább gyalogolok a gondolataimba süppedve. Vajon mennyit tud menni az ember? Sokat, az biztos. Az általam leggyakrabban látogatott mászóhely, La Riba kerek negyven kilométerre található a farmtól. Leggyorsabb stoppom ötven perc, a leglassabb és legkeményebb egy hónappal ezelőtt tizenöt óra. Ez majdnem annyi, mint Berlin-Amsterdam. Az éjszakai órákat egy Valls nevű városkában töltöttem, mivel nem vittem magammal lámpát és féltem kivilágítatlanul az országúton tartózkodni. Akkor este betértem a rendőrőrsre egy térképért, majd kicsit, csak hogy közelebb kerüljek a napfelkeltéhez, beszélgettem velük. Az egyik azt kérdezte: stoppolás? Működik az? Mire én: hisz itt vagyok! Az este hátra levő részét a városban bolyongtam a rögtönzött térképemmel. Olyan hűvös volt! Én meg rövidnadrágban és egy vékony pulóverben. Egy percet sem tudtam aludni. Másnapra visszatértem a farmra és a vendégeket a hideg rázta, amikor rám pillantottak: Dios mio! Milyen fáradt ez a gyerek! A gyerek, ki a hét minden napját végigdolgozza mosolyogva és még este arra is futja, hogy rohangáljon a kutyákkal. Ott állt előttük az a gyerek ütötten-kopottan, halvány mosollyal a szája szegletén, miközben majd’ összerogyott. Nem volt valami nagy szerencséd, ahogy látom! – mondták és én megint csak azt feleltem: hisz itt vagyok! Később, az ágyba dőlve emlékeztettem magam, igen, szerencsém volt és visszatértem a farmra, de még mindig félúton vagyok, ha úgy tetszik, a hegycsúcs tetején, és ha eléggé kigyönyörködtem magam, haza kell majd mennem, ami akár nagyobb kihívás is lehet, de ezen nem agyalhattam akkor túl sokat, hisz a fáradtság azonnal elnémított.
Egy hónappal később Montserrat felé rágódom a dolgaimon, legfőképpen, hogy mit csinálok. Egy újabb autós süti rám a szemét, a keze megérinti az irányjelzőt, de inkább úgy dönt, nem kíváncsi rám. „Csak lefárasztana, valaki majd úgyis felveszi!” És továbbhajt.
Ha tippelhetnék, azt mondanám, a dolgaimat jól végzem, jó úton vagyok egy egetrengető felismeréshez és a Nobel-békedíjhoz. Hasznos vagyok, szórakoztató és egy rakás jó tulajdonságom van. Ha lenne még egy tippem, bizonyára ezzel sokan vannak még így, még ha mások homlokegyenest az ellenkezőjét is állítják. Kinek van igaza? Lehetséges, hogy mindenkinek? Az országút egy darabig a völgyben kanyargott, akár egy lomha betonfolyam, de kilométerekkel arrébb a táj elnyújtózott, színes kis rét terült el és a felszálló reggeli ködben úgy tetszett, a levegő táncot jár a napsugarakkal.
- Nézd, Jordi! – bökdöste a sofőrt a Nő. Jordi lassított. - Mi az? - Vegyük fel! – mutatott egy fiúra az út szélén. A stopposok jó fejek! Jordi félrehúzódott és kétkedve figyelte az autó felé rohanó fiút a visszapillantó-tükörben. Biztos van benne? - Naná! Figyeld, hogy örül! - Valóban. Hátsó ajtó nyílt és a raszta fiú beszállt hálálkodva. Jordi fülét azonnal megütötte az idegenes kiejtés. „Talán orosz – gondolta. – Nem, annál lágyabb és dallamosabb.” Majd bemutatkozott a stopposnak: Jordi vagyok és ő itt a húgom… - Montse? A sofőr meghökkent. - Ismeritek egymást? - Még nem – és a fiú hallgatott arról a titokról, hogy Kataloniában mindenki Jordi Carlos, vagy Montse Maria Garcia. Ezért van mindenkinek pluszban még egy neve. Vagy több is.
A stopposok jó fejek. A stopposok veszélyesek. A stopposok ingyenélők, nem fizetnek benzinpénzt, nem lesznek idegesek az adók miatt vagy a forgalmirend-változástól. A stopposok fáradtak. A hátsó ülésen alszanak és kellemetlen szaguk van. A stopposok lelkesek. Szeretik a kocsidat és izgalmasnak tartják a munkádat, még ha éjjeli portás is vagy a rugógyárban. A stopposok múlandóak, röpke pillanatig léteznek. Sokan csak másodpercekig látnak az út szélén, talán még a visszapillantóból egy keveset, ahogy integetek utánuk és azt mondom: hát akkor, jó utat! Sokan képesek – vagy csak úgy hiszik – ilyen rövid idő alatt megállapítani az emberről, hogy az veszélyes vagy egy főnyeremény. A stoppos lába alól kifordul egy kavics, ettől pillanatra elveszti az egyensúlyát, de az autóból nézve részeges fráter kóvályog az új szélén – nem! az út közepén! Ha mosolyog – életvidám. Ha bambul – holdkóros. Lehetséges, hogy mindenkinek igaza legyen? Egyáltalán számít az, hogy a stopposnak igaza van-e, és ha igen, mit tud kezdeni vele? Fel tud rá ülni és gyorsabban venni a kilométereket? Kötve hiszem. De van egy előnyünk nekünk, stopposoknak: az illékonyságunk. Villanások vagyunk a kozmoszban, mások életében, tehát senki sem fog törődni, hogy eddig sírtam vagy feszengtem, ha most ebben – bármely – pillanatban Én úgy döntök: felhőtlen vagyok.
Az elmúlt nyolc hónapban – már nyolc! döbbenek csak most meg – sok száz kilométert beutaztam, sok száz autóval. Sok száz szép helyet láttam már, azt is mondhatnánk, gyakorlott vagyok. De az igazat megvallva, a mai napig sincs nagyobb esélyem emiatt kikapni egy tuti fuvart, mint amikor először tartottam ki a hüvelykujjamat egy vadidegennek, mert az autóból nézve, nem annyira szembetűnők a tapasztalataim. A stopposok másodpercekig léteznek és jobb, ha az alatt jó benyomást keltenek.
Zsolti
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése