Morfondírozva jártam körül a kérdést. Hogyan lehetne szebb, hatékonyabb, egészségesebb, és őrizze meg ugyanakkor természetességét? Széllengette loboncok, hajj, de nehezek is vagytok, majdhogy földig húzzátok gazdátok! Nincs mese, itt vágni kell! Es már dolgozik is a kéz alatt a fürge olló.
A tavasz úgy robbant be életünkbe, mint a szerelem: vadul és hevesen, teli élettel, illattal és zenebonával. Méhek döngicsélnek a fakoronák körül, virágok a drága földig borulnak a dongók súlya alatt.
Fiatal kis cserje - bosszankodom magamban - fogalma sincs a jó ízlésről vagy a diszkrét megjelenésről. Zöldell és feltűnősködik itt a tavaszban, új hajtásai úgy festenek, mintha sietve ugrott volna uniformisába. Mintha egy kelekótya suhanc aggatta volna rá a leveleket, és nem pedig hosszú megfontolásból tenné, amit tesz. Márpedig régóta nem metszették az olajfákat, ebben biztos is vagyok, mint a pinty!
Na de most jár is a fürge olló, nyissz-nyassz, hullanak az ágak, én meg önfeledten mesélek, mert a fodrász, még ha bosszús is kuncsaftja megjelenése miatt, sose feledkezik meg a hangos gondolkodásról.
- Képzeld Olíviám, történt ez tegnap, a medence körül, ahol Andrást, a kacsát próbáltam kihalászni azzal a törött nyelű medencetisztító hálóval. Az a pimasz kacsa, sehogy se akarta hagyni magát, mindig elúszott, vagy lebukott majd feltűnt valahol másutt. Felháborodottan hápogott, és követelte azonnali távozásomat! Ezt az arcátlanságot! Hallottál már ilyet, drága Olíviám?
Nyissz-nyassz...
- De aztán becsaptam, talán András is elfáradhatott, hiszen egyre ritkábban hápogott. A víz alatt közelítettem a hálóval, a másik kezemmel élénken gesztikuláltam és vicces történetekkel tereltem el a figyelmét. Aztán egy szempillantással később a hálóban találta magát. Háp-háp-háp! Kacsámmal a hónom alatt baktattam a tyúkok felé, ahol történetesen András is tanyázik, de erre mit csinált a piszok?! Kicsúszott a kezeimből, amikor a virágzó rozmaringot bambáztam. Hahotázni se felejtett el, ne félj, valahogy így: Háp-háp... De aztán! A buta! Ekkor vette csak észre, hogy a kutyák közé pottyant. Fel is függesztette hamar a hápogást, ahogy az ebek megindultak felé. A Mocskos Nővérek és a Duna. Vajda, a félig rottweiler, félig medve fekve maradt, ahogy mindig is szokta. Azt hiszem túladagolta a bolhairtót...
Nyissz-Nyassz…
- András szárnyaival verdesve totyogott a kutyák elől, hiába! Már ugrottak is előre meresztett fogakkal. Ma kacsapecsenye lesz, gondolták, de akkor már én is felocsúdtam! Beálltam közéjük, és ez elegendőnek is bizonyult, mert minden fizikai törvényt keresztülhúzva es meghazudtolva, hátraarcot vetettek még a levegőben, és futásnak eredtek, hisz tudják, a jó magyar gyerek nem szeret verekedni, de ha úgy van, megtoldja az igazát egy-két sallerrel. Jobb a békesség. Így hát András is megmaradt, és a kutyákkal is barátok maradtunk.
És te is kész vagy Drága Olíviám, megmetszettelek itt-ott, kiemeltem a két erős ágad, hogy nőjön szép nagyra.
A második fa, szintén Olívia, kicsivel idősebb, és minden tekintetben dús akár a katalán asszonyok. Először a tövét ritkítottam, és ahogy dolgozott a fürge olló a földközelben, néha lenyestem egy-egy szál kaprot, ami eltűnt feneketlen zsebem mélyén a rozmaring, a zsálya és a babér mellett, és persze még mindig nem fejeztem be a hangos gondolkodást:
- És tudod mit találtam mindezek után a tyúkólban? Egy kakast, az árgyélusát! Egy kakast?! Merthogy eleddig ez nem volt itt! Egy kakas? És valóban ott állt, mellkasát büszkén kidomborítva, fejét délcegen emelve. Megjött az úr! Megjött Patxi a kakas, aki rekedtre ordítja majd magát minden hajnalhasadtán...
De tévedtem. Gallo katalán! Reggel ott találtam a saroglyán, csőrét a szárnya alá rejtve álmodta magát szeméttelepre... Ahogy az itt élő emberek: élnek is kilencven évet, amiből nyolcvanat vígan átalusznak! Carramba! Kurjantottam is hatalmasat
- Megvagy lustaság, ezt már nem mosod le magadról! Mit szólsz mindehhez, Olíviám? Olyan hallgatag vagy...
- Élvezem a napsütést.
- Azt lehet, ha így melegszik az idő. Idén hamarabb ehetünk kovászos uborkát...
A harmadik fa a legidősebb. Vagy kétszáz éves. Megélte a világháborúkat és a kibéküléseket. Sok mindent látott, és hallott, titkait a cserjéknek meséli, akik úgy ülik körbe, akár a fiatalok a tábortüzet. Nekiálltam a metszésnek. Kivágtam a kapor-dzsungelből, ami eddig az öreg kérgét rejtette el a világ elől. A barázdák úgy rajzolódtak ki előttem, mint egy gyűrött térkép hegy-völgyei. Felkapaszkodtam a hátára.
- Na, mássz ki oda! Letörök! - Szólt a fa, és visszább húzódtam. - Hol van Juan?
- Milyen Juan? - Kérdeztem, mire ő hosszú némaságba vonult, meglehet, csak én tartottam hosszúnak. Végül aztán így felelt:
- Hasonlít rád. Ő is két vézna lábacskán állt, és két karján tíz rövid ágacska, de gyümölcsöt nem hoz sose. Ő nyírt engem utoljára, nem is olyan rég …
- De hisz annak vagy tíz éve...!
Ismét elcsendesedett. A Nap ráérősen végigbandukolt az égbolton, késő délutánra járt, a színek mélyebb árnyalatot öltöttek, a levelek közt az alkony ébredezett. Már majdnem készen álltam a nyírbálással.
- Hogy repül az idő. Te új vagy erre?
- Juanhoz képest... Mondd csak, nem rossz a mozdulatlanság? Nem unalmas? Nem fárasztó?
A fa megrázta megmaradt lombkoronáját, s mint kutyából a vízcseppek, hullottak ki a fennakadt ágak.
- Ugyan! Hogy kérdezhetsz ilyen sületlenséget, hisz mozgom én eleget. Táncot járok a széllel, a Nap felé fordulok leveleimmel, és állandóan az egekbe nyújtózkodom. Unalmasnak sem mondanám. Néha beköltözik hozzám egy-egy verébcsalád, hangyákkal csevegek, akik inkább átmásznak rajtam, mintsem megkerüljenek, és persze ti emberek. Jöttök-mentek, igazán érdekesek vagytok. Néha mögém bújva lövöldöztök egymásra, aztán egy csapásra kibékültök, egymásba szerettek és alattam piknikeztek. Így szokott történni.
- Sok mindent láthattál. De nem gondolod, hogy segítened kellene? Hisz te csak tudod, mi is az a nyugalom.
Ismét beállt a csend. A fa hallgatott és vele együtt én is. Az égbolton feltűnt a Vénusz, aztán a Göncöl felborult szekere. Beesteledett és a csöndet a kabócák bódító, nyár-édes dala töltötte meg.
- Vagyok, és ez elég. Ennél több nem is kell. Nem kell megmentenem a világot, mert nincs mitől. A világ rendben van. Igen, míg fiatal cserje voltam, én is nagyra vágytam, felhők fölé nyúlni, gyökereimmel keresztülfúrni az anyaföldet. Erőlködtem és feszengtem, bevallom, sok göcsört és görcs is született a törzsemben. Most, amikor már a napok folynak össze az évekkel, már nem óhajtok nagy dolgokat. És nézd...! Agaimmal az ég felé nyúlok napról-napra, percről-percre! És ez is rendben van, látod? Minden megy a maga útján, a maga ütemében. Miért zavarnánk ezt meg? Itt vagyok, és ez elég is nekem. Már nem kívánom a világot megformálni, úgy szeretem, ahogy az van.
Békesség
Zsolti
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése