Zsolti Tolla- Reggeli a teraszon

    Tavasz-nyár-ősz-tél.

   Mint imamalom, úgy forog; mint bűvös mantrát, úgy mormolom. Eltelik egy év, s még egy. Változik az életem, változik külsőm, változik belsőm, valahogy mégis ugyanott találom magam: Hoppla, itt már jártam, ez már megtörtént velem.

   Lelkesen végzem a munkám és írok. Úgy érzem, szavaim szövik e kusza világot, majd belegabalyodom a szálakba és eltévelyedem. Minden érthetetlen. Félre teszem firkam, és írói válság néven nagy ívben tojok az egészre. Kicsit később, morgolódva ugyan, de belátom, hibáztam. Leporolom a piszkot a füzetről és folytatom. Lelkiismeret furdalás minden elpazarolt napért, hát még évszakért, név szerint:

Tavasz-nyár-ősz-tél

   Miután végeztem az állatok etetésével, ideülök ki, a tetőtéri teraszra. A vihar utani romokat már összeszedtük és nekiláttunk a javítási munkáknak, de mondanom sem kell, itt minden nagyon lassú, már-már mozdulatlan. Az idő múlását csak a minden vasárnap reggelire elkészített palacsinta jelzi.

   Ma is vasárnap van.

   Ezenkívül mindennap ugyanolyan a farmon. Mindennap munkanap, mindennap ünnepnap.

   Székben kényelmesen hátradőlve, kávét kortyolok az üres tányérom felett. Tőlem jobbra a sárkányom alussza éber álmát, őrködve a körülötte élőknek. Előttem a Perla nevű fehér kanca mélázik a szalmakupaca felett, és ahogy jobban meresztem szemeimet, a bálákon túl fekete foltot vélek látni az olajfaligetben. Vajda az, a félig rottweiler, félig talán medve - hiszen akkora. Minden áldott éjjel elcsatangol, hogy aztán az egész napot áthéderelje másnaposan - rossz pocsolyából ivott. Balra a szőlőföldeken és El Vendrellen túl a tenger burkolózik tejszerű ködbe. Innen úgy tűnik, halott tengerészek lelkei gyűltek össze egy csatára.

  Azt mesélik, sok háború volt errefele.

  Azt mesélik, sok a háború mindenfele.

  Utazónak tartom magam, amikor csak tehetem, utazom. Most is, ahogy itt ülök és nézem a hegyeket…

Vajon, mi lehet a hegyeken túl?

Idegen falvak, hol a szél melegen fúj,

Erdők vagy tenger mosta sziklák,

S éjszaka, feszített víztükrén

mozdulatlan szikrák?

Vajon, mi lehet a csillagokon túl?

Idegen világok, hol nem az ember az úr,

Istenek vagy száműzött haramiák,

S rajtuk túl, a világmindenség peremén

a nagy semmi vár ránk?

  ... máshol járok. Még éjszaka is. A család azt hiszi,békésen fekszem ágyamban, holott ez nem igaz. Kóborolok. Gyakran álmodom, hogy katona vagyok. Hosszan kígyózó sorokban menetelünk, és bevallom, élvezem. Ahhoz tudnám hasonlítani, mikor stoppolás közben órákig nem vesznek fel. Hátamon a súlyos zsákkal taposom az ösvényt. A táj lassan változik, van időm megcsodálni, gyönyörködni és ugyanakkor elveszni a gondolataimban. Utazás az utazásban.

  De néha, mint például előző éjjel is, a gyönyörű erdőim, amiket úgy szeretek, lángokban álltak és én a közepén. Mi perzseltük fel. Kik? Mondanám, az emberek, de ahogy körbe nézek, egyetlen egyet sem látok. A háborúkban katonákat és áldozatokat, de főképp áldozatokat találni.

 

   Ilyen álmok után jól esik a nyugalom. Meg amúgy is. A Nap már magasabban jár, szanaszét kergette a randalírozókat. A tenger felcsillan, arany utat mutat a túlpartra. Ebből a szögből Ibizát nézem, csak nem látom. Nyugalom. Milyen törékeny szócska. Hihetetlen, az emberek mi mindent képesek megtenni érte. Megmérgezik a testüket vegyszerekkel, szivacsosra isszák az agyukat, egy rakás pénzt költenek cigarettára, narkóra és még ki tudja, mire. Én egy hónap utazás után erre az alternatív gyógyfarmra érkeztem. Keresve sem találhatnék jobb helyet, gondoltam. És most mégis egyedül reggelizem a teraszon.

  Néha kapok hasonló leveleket: „Elegem van az emberekből, itthon mindenki ideges.” Nekik üzenem: itt is vannak emberek, igen válogatott a mezőny. Valamivel mindig meghökkentenek a páciensek és a család egyaránt. A nagyinak soha el nem fogy az energiája, folyamatosan fel-le jár és katalánul magyaráz, sajnos, legtöbbször ordít. Nem képes már kontrollálni az érzelmeit, a gondolatait már… mióta is? Hány palacsintát ettünk így?

  Sajnálom szegény, de sajnálkozáson kívül mást nem nyújthatok neki, így hát az oldalajtón surrantam ki a reggelimmel.

  Még valami! Kis szösszenet, talán fontos lehet. Nem véletlenül ülök egyedül. A tobbiek nem tartottak velem, a nagyi mellett maradtak. Gemma, a lánya ezt természetesnek veszi. Magától értetődő, hogy segítsen az anyjának a nehéz napokon. Vele van, amikor csak a munkája engedi. Ha este a nagyi megrémülve kiabál az aulából, ő lerohan hozzá, és mint hajdanán, sok évtizeddel ezelőtt, ismét egymást vigasztalják. Azt mondja, mert egymásra vagyunk utalva.

  És ezt nem csak a családon belül gondolja.

  Tisztelem is ezért őket, és az jut eszembe, ha másért nem is, talán ezért fontos, hogy fiatal létünkre ne kergessük az őrületbe saját szüleinket. Végén felcserélödik a szerep, és nekünk kell majd vigyáznunk rájuk

 

  Akkor mégis hol leljem meg a nyugalmam? A gyógyszeres dobozkában? Láttam már kiborulni bilit, mert elfogytak a színes pirulák…

  Utazhatok bármerre, dolgozhatok bármit, lehetek gazdag, lehetek szegény, nyugtalanító körülményeket mindig találhatok. Aki keres, az talál. Az életem az én döntésem, nem okolhatok senkit vagy semmit sem érte. Az élet olyan, amilyen. Én döntöm el, hogyan élem meg. Ez jól hangzik, de sokszor elkeserítő lehet, amikor a probléma közepén csak magamat szapulhatom, csak magamra számíthatok. Segítség természetesen jöhet, de azt is nekem kell észrevennem, nekem kell elfogadnom. Nem egyszer a saját egómon kell túltennem. A nyugalmat nem szabad kivülről várni, vagy helyhez kötni. A nyugalom belülről fakad. Figyelnem kell a gondolataimra, érzéseimre, mozgásomra. Mennyire töredezett, mennyire fáradt? Ideges? Ha igen, nem tagadom le, megvizsgálom, miért. Sosem mondom, „nem tudom”, inkább elnapolom a kérdést, nem zárom le ily könnyedén. Mi a megoldás rövid- és hosszútávon? Tudok változtatni a körülményeken? Sokszor nem. És akkor tényleg hasznosabb odébb állnom, de sosem üres kézzel. Valamit mindig tanulok az esetből. Minden konfliktusnak van mondanivalója.

  Ezért palacsintázom a noteszommal a teraszon.

Békesség

Zsolti