Jó pár éve
zsákutcában találtam magam. Emlékszem, tél volt. Hideg és gyilkos Szelek
kínozták, aki kilépett az utcára. Pénzem semmi, de nagy rakás adósság a
nyakamban. Meg más is. Szerelmi csalódás. Olyan hitványul éreztem magam, bele
se merek most gondolni, félek, ismét megfertőz ez az emlék. Akkoriban a munkánk
is sok volt, hétfőtől vasárnapig meló, legtöbbször odakint, ebben a kutya hidegben.
A napok összemosódtak és nem lett belőlük más, mint egyetlen, nagy, szürke,
büdös tócsa. Ilyennek éreztem az életem.
Aztán valami
történt. Nem tudom nektek elmondani, pontosan micsoda, hisz az a nap se volt más,
mint a többi. Dolgoztam, már nem is emlékszem micsodát vagy miért, de el kellett
mennem A- ból B-be. A hideg Szélben. És akkor kiélesedett egy kép: falevelek a földön.
A Szél felkapta, felém sodorta, majd tovább, es végül messze- messze hordta tőlem.
Eleinte még hallottam száraz zörgésüket és láttam, ahogy bukfenceznek a levegőben,
de ez is elmúlt és eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Csak az emlék maradt
meg.
A levelek a telet,
az adósságaimat, a bánatomat jelentették. A levelek a problémáimat jelentették.
A tél ezután
elmúlt, adósságaimat kifizettem, később ismét szerelmes lettem. A probléma eltűnt.
A tél visszatért,
ismét lettek kifizetetlen tartozásaim, megint csak összetörték a szívem. De a
Szél mindent elfúj majd ismét.
Spanyolországban,
ha vihar van, akkor valóban vihar van, nem csak olyan himi-humi bolondozás az
Égiektől.
Reggel nagy
ricsajra ébredtem. Odakint orkán erejű Szél tombolt. Átfordultam a másik
oldalamra, gondolván, ma nem kell megetetni az állatokat reggel. A Szél mindent
elfúj. De az álom nem tért vissza, adtam egy esélyt a túlélőknek. Az ablakon
keresztül a hegyemet fürkésztem, ami úgy fest, mint egy nagy, alvó sárkány, és
én hiszem is, hogy az. Ő vigyáz most rám. A Sárkány tőlünk Észak-Nyugatra verte
fel tanyáját, így napszaknak megfelelően változtatja a színét. Most vörösesen
izzott a háta, amiből azt a következtetést vontam le, hogy eső lesz, és hogy
szép lehet a Napfelkelte. Kifordultam hát az öreg ágyból - nagyot nyögött,
recsegve-ropogva felvette eredeti formáját - és neki álltam a reggeli
fekvőtámaszoknak. Így kezdődik minden reggel.
Kicsivel később gumicsizmában
feszítek, piros sapkám mélyen a szemembe húzva. Megpödröm a bajuszomat,
kezdődhet a munka. A kutyák rohannak felém, ahogy meglátnak. Név szerint:
Blöki, Duna,Vajda és a Mocskos Nővérek: Hernyó es Kócos. Blöki szájában mindig
lóg valami, ami épp a legkedvesebb játéka. Egy bot, toboz, valami cső, szemét...
bármit odahord neked, csak hogy tudd, készen áll az újabb játékra, kergetőzésre-fogócskára.
Ezúttal egy törött
cserép volt a szájában.
Az állatokat a helyükön
találtam. Rendesen végzem a dolgom, így a kikerekedett kedvencekkel még a vihar
sem tud kikezdeni. Ismét megpödörtem a bajszom és rázendítettem:
-Bon dia a tothom!
Jó reggelt mindenkinek! Jó reggelt Lovak és Kecskék! Szamarak és Csirkék, Disznók
és Varjúk...Van, aki éhes? - A malacok süvöltése még a Szél lármáján is túl
tett. Kiporcióztam az adagot és a megszokott sorrendben végeztem a munkám: először
a Kecske, akit Rasztának hívok, majd a lovak, vaddisznók, további kecskék és
disznók. Ezután következik a nagy takarítás, a törött dolgok megjavítása, és
amikor mindezzel megvagyok, végig nézek a munkám gyümölcsén.
Mi az ott?
Valamit hátra
hagytam, átsiklott felette a figyelmem. Még több törött cserép a földön.
Nutxo-t a ház előtt
találtam. Kíváncsi voltam, mi jár most a fejében. Amióta itt élek, nem halottam
elégedetlenkedni, nem hogy dühöngeni.
- Hola! Que tal? -
Kezdtem. Ezt úgy fordítanám le: Szia! Hogy vagy? De a valóságban szerintem
ennél többet takar. Többet jelenthet nekik, amit mi sem bizonyít jobban, mint
hogy képesek napjában 243-szor mondani, mint egy bűvös mantrát. Szoktam is
viccelődni, nagyokat pislantok és amikor kinyitom a szemem ismét, jókat
Holazok! Másik kedvencem a Que szócska, úgy működik, mint a Jolly Joker.
Azonban akkor reggel
nem volt kedvem viccelődni. A helyzet túlságosan is komolynak tűnt.
- Még mindig az
Amigod a Szél? - kérdezte. Körbepillantottam, majd annyit feleltem: Örökké.
Aztán hallgattunk
egy sort és néztük, ahogy a vihar letépi a tető egy részét a házról, és messze
repíti a szőlősbe. Nutxo elmosolyodott.
- Milyen erős!
Ismét hallgatunk
egy sort. A Szél nem hagyta abba munkáját: Can Pedro bontását. A fák recsegtek,
az Öreg Fenyőről karvastagságú ágak szakadtak le. Akkora volt a hangzavar, mintha
háborúban lettünk volna. És most, hogy belegondolok, valóban az is. Soha véget
nem érő harc, amit az elemek vívnak.
A Szél mindent elfúj,
a Lángok mindent felemésztenek, a Víz mindent elmos. Házakat, hegyeket, földrészeket.
Csak a mi életünk túl rövid, hogy mindezt láthassuk.
- Milyen erős! És
ez csak a szél...
Békesség
Zsolti
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése