Hvar

Föld. 7 milliárd ember otthona, s ennek csupán csak a fele az, aki felnéz az égre. Én viszont most, az álmomban még kisebb csoportba tarozom: Egyedüli emberként látom magam előtt bolygónkat az űrből. Átellenes oldalt a Nap süti, de a velem szembe lévő rész, egy vékony sarlót leszámítva, ahol pirkad, éjszaka az úr. Millió és millió fény pont ragyogja be a sötét oldalt, mígnem elmegy mindenhol az áram, és sűrű sötétség telepszik a városokra.

Alámerülök a sztratoszférának, és lesiklom az egyik ilyen beton rengetegbe. Felhőkarcoló előtt állok, és ahogy a tekintetemet emelem fel, keresve az épület tetejét a fekete égbolt alatt, azt veszem észre más-más korszakokban, rétegesen építeték fel, mintha több felhőkarcolót helyeztek volna egymásra. Aztán egyszercsak valahol a közepén találom magam. Apró párkányba kapaszkodom. Olyan élesen látom magam előtt mindent, mintha nappal lenne. Látom fogásom repedezetségét, ahogy keresem rajta a jobb részeket. Egy része letörik és amint utána nézek a lehuló törmeléknek, elfog a szédülés az alattam tátongó mélységtől.

„Mássz Zsolti, mássz!” Ösztönözz egy hang valahonnan, talán mindenhonnan.

-De ha leesek, akkor végem!

„Mindenbizonnyal! De most itt vagy, ebben a helyzetben. Másznod kell, feljutnod, túlélned! Vagy van jobb ötleted?”

-Mondjuk maradhatok itt is, úgy ahogy vagyok.

„Te tudod.” Mondta a titokzatos hang és magamra hagyott. Ki tudja mennyi idő telt el míg ott álltam egy helyben. Öt perc vagy fél óra? Esetleg ezer év? Néha életeken keresztül nem juttunk előrébb, tengünk-lengünk, és nem lépjük meg azt, amit már milliószor meg kellett volna. Mondom, akár sok életen keresztül is. Ez a gondolat különösképpen megnyugtat, sikerül magam rávennem, hogy elinduljak.

Elindulni nehéz, a többi már adja magát.

Ahogy halmozom magam alatt a métereket, a mozdulatok úgy lesznek letisztultak és könnyedek, szinte már élvezzem. Felérek a csúcsra. A város lustán terül el alattam, a horizonton fények pásztáznak.

 Új nap van virradóban.

Önmagamat meghazutólva gyorsan csaptam le az ébresztőt.

A telefon átrepül a szobán és landol a szanaszét heverő ruhákon, amiket még nem pakoltam el. Hiába, még mindig az utolsó pillanatra halasztok mindent.

Reggeli, fogmosás, csomagolás és mindeközben kapkodás. Rá- rá nézek az órára, mosolygok: az idő újra megállt.

Elkezdődött.

Százhalombattáról vonattal Kelenföldre, majd onnan Nagy-Kanizsára. Persze nem egyedül, hanem Captain Richarddal. Út közben sörözgetünk és hegedülünk, na meg szájharmonikázunk, utastársaink legnagyobb örömére. Hosszú az út Kanizsáig, de még hosszabb Andrisig Cliffbase-re, Horvátország egy elrejtett ékkövéhez.

Na és persze Andris erről mit sem sejt, az egész útunk egy kis meglepetés.

Annyira elmélyülünk a hangszerekben, észre se vesszük, hogy végálomáson vagyunk, így a kalauznak kell letesékelnie, ráadásul a csatlakozást is lekéstük. Hangszer a tokban, táska a háton és mi ismét úton vagyunk, az út szélén lájkoljuk az autósokat, kisebb-nagyobb sikerrel. Úgy gondolom az autósok nem igazán vágynak két nagy táskás, átázott stopposra.

-Csinálj úgy, mintha nem esne az eső- javasolja Ricsi kapitány és békésen üldögél a szallagkorláton. Szőrős arcát az égfelé fordítja, mintha csak a verőfényes napsütésben sütkérezne Santa Lucia fedélzetéről.

Ez azonban nem téveszt meg, mert látom, amit látok: Ricsi szakálából csöpög már az eső...

Egy fuvar, két fuvar, itt egy busz, ott egy séta, úgy tűnik igen jó tempóban haladunk célunk felé. Zágráb után haladunk két horváttal, akik nem beszélnek semmilyen nyelvet, csak a sajátjukat. Egyikük telefonját mutogatja, képernyőn angolul kérdezi hová tartunk. Mire nem jó a szövegfordító...?!

Azt válaszoljuk, hogy Split,de ők nem mennek addig, csak Károlyvárosig.

Vannak emberek, akik sose stoppoltak.

Vannak emberek, akiknek fingjuk sincs a stoppolásról.

Az utóbiba tartoznak ők is, így tettek ki minket az autópálya közepén. Nem voltak rossz emberek, sőt... Segítőkészen mutatták tovább az irányt, úgy képzelték gyalogosan használjuk majd az autópályát.

Mondanom sem kell igen rossz helyen voltunk, nem kellet sokat várnunk, hamar megjellent a rendőrkocsi is. Ablakból előtűnik egy disznófejű rendőr, és kollégája: nagydarab, kigyúrt kopasz napszeműveges forma, aki egy pici grimaszt sem engedett meg magának. Meredten és mozdulatlanuk bámul ránk, komolyan elgondolkodunk, lehet csak egy bábu volna?

Miután elzavartak minket városba vetettük magunkat, Ricsi irányít, úgy vettem észre felvan csavarva az összes érzéke. Úgy hat kilóméter múlva találunk is egy vasútálomást. Dölöngélő falak, lepukkant környék, pont ideális számunkra, így elővettük hangszereinket és megvártuk a Splitbe induló vonatot.

Másnap reggel érkezünk Splitbe, városnézésre nem sok időnk van szinte azonnal indul a komp Hvar szigetre. Reggeli, kávé és cigi, majd figyeljük amint beúszik a hajó óriás a mólónkra. Autósok közt szalonozva felszállunk, és a legfelső, nyított részre (azt hiszem a tatfedélzetre) igyekszünk, onnan élvezzük a több mint két órás hajó utat.

Stari Grad. Apró kikötő város. Fehérre vakolt házfalak, vörös cserepes tetők. Messziről még a templom torony is látszik, ahogy elhúzzunk újdonsült fuvarunkkal. Négy stoppal –többek közt egy kabrióval is- érkezünk meg Sv. Nedjelja-ba. Látkép igencsak átalakult, mióta elindultunk Battáról: Iszonyú emelkedők, és szerpentin hajtű kanyarokkal. Keskeny útcák, titkos ösvények, 45 fokos szőlőföldek. És mindenütt csak tenger és szikla. Nem rossz azé!

Beletelik kis időbe, mire megtaláljuk a Cliffbase-t. Csendben lopakodunk a számunkra ismeretlen terepen. Az a tervünk, becserkészük Andrist, és hegedűvel hívjuk fel magunkra a figyelmét. Lépést-lépésre, kanyart- kanyarra hagyunk el mígnem egy ház előteréhez érünk. Nem tudjuk hol vagyunk, de minden kételyünk szertefoszlik, mikor Andrist megpillantjuk a függőágyban szunyokálni. Tökéletes. Odaállunk közvetlen mellé és finoman megvonom a hegedű húrjait. Semmi. Mélyebben alszik, mit azt hittük. Ricsi ösztönözz, ne fogjam vissza magamban a Vivaldit, gyerünk, kezdjek el játszani!

Belecsapok hát, és egy rettenetes melódiát játszom. Madarak csivitelve szálnak szanaszét. Andris megmozdul és ránk emeli a tekintetét. Úgy gondolom, kevés értelmetlenebb képpel találkozhat az ember ébredés után. Akár lehettünk volna zongorázó zsiráfok is, Andris nem bírta a valósággal azonosítani a látottakat. Azt hitte, hogy vicceset álmodik. Miután félperc múlva se tünnik el ez az abszurdum, az agy elkezd hozzászokni: Lehet még is ez a való?

Hatalmas örömködés kerekedik, kurjongatásra rohannak oda a többiek. Bázison három önkéntes dolgozik Andris mellett: Liz Amerikából, Jordie Spanyolországból és Gion Franciaországból.

 Megérkeztünk.

Hamar beleszokunk környezetünkbe. Már a második nap után azt se tudjuk milyen nap van, hány napja vagyunk itt. Nappal, mikkor még erősen süt a nap kajakozunk, vagy deep water solozunk a 300 méter széles és 60 méter magas falon. Búvárkodunk, tenger fölött hevederezünk... Jó nagy játszóteret találtunk. Ricsi folyamatosan mozgásban van go-proval a fején. Gyártja videókat Jordiank, aki hat éves világ körüli úton van motorjával. Este felé, mikor a nap már nem tűz a falra, beűlőt húzunk és felfelé is mászunk. Van néhány 44méteres sport út, igazán élvezetes ilyen hosszan mászni, nem beszélve a formákról, amit a tenger alakított gondosan és előre látóan a mászóknak. Pár napra a megérkezésünkre megérkezik Lidi és Gergely Gergő páros, Tomi a profi fotós és Geriszon, aki mostantól kezdve itt él. A kis rohadék...

Egyszerűen nem bírok betelni a látvánnyal. Úgy érzem szárnyalok, lebegek, úszok és bukfencezek, de semmi képen sem állok két lábbal a talajon. Hogy lehet valami ilyen szép? Hogy lehet valami ilyen jó és izgalmas?

Tenger fölött csimpaszkodom, egyszerűen nem merek beugrani. Nem a zuhanástól félek, nem a becsapodástól, egyszerűen csak az a pillanat öl meg, amikor elindítom a mozdulatot. Túl spirázom a dolgot, mondják a többiek. Ne gondolkodj, csak csináld. Azt hiszem igazuk van, mégis valamiért mélyen leások magamban, próbálom megérteni ennek a félelemnek az okát és miértjét. Mikró a makróban. Úgy gondolom bízok önmagamban. Bízok másokban, és bízok valami felsőbb dologban, amit mindig máshogy nevezek, attól függően kivel beszélek. Bízok a tenger mélységében, bízok a testemben, remélem nem bánja, hogy ezt teszem vele...

De akkor miért nem ugrok? Miért nem cselekszem? Elhiszem, hogy vigyáznak rám, de ez nem valami könnyebb út? Nem azért hiszek, mert így minden megpróbáltatást valami, vagy valaki másra  szeretném hárítani? Nézem, ahogy alattam a tenger hömpölyög és fáradhatatlanul faragja a sziklát, ki tudja ezer év múlva azok fogások lesznek. A tenger dübörög, nagy zajjal vágódik a sziklának. Szeretném túl harsogni, beleüvölteni az éterbe, hogy szeretlek világ.

Ez szép és jó, gondolom, de mióta is állok itt? Öt perce vagy fél órája? Esetleg ezer éve? Ember! Dolgod van, csekedj!

Este a csillagokat bámulom, azt hiszem mindenki alszik, de az is lehet, ez nem így van és ők is azt teszik amit én. Jól esik egy kis magány, egy kis csend. A szél elállt. A Hold tökéletes ezüsthídat fest a tenger mozdulatlan tükrére, akár át is sétálhatnék Vis szigetre. Csillagok és galaxisok milliói ragyognak fölöttem. Alig látható fehér sávot látok végig húzodni az égboltón, olyan mintha valami köd lenne, vagy felhő. Természetesen nem az, hanem a Tejútrendszer lapos lencséjének egy része.

Azon gondolkodom jó ez-e, amit csinálok? Hasznos? Elősegítek vele valamit? Nem tudom a választ, de az biztos, hogy fene jól érzem magam!

Békesség

Zsolti